Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
Harmadik nap délután értünk Bergyicsevbe. A németek kiutaltak egy volt páncélos orosz laktanyát, ott a hangárban szállásoltunk el. Most már tudtunk élelmet is vételezni, mert a magyar ellátó oszlop is megérkezett. Jólesett, amikor megkaptuk az egy kiló kenyeret, meg négyen egy nyolcvan dekás konzervet. Nem laktunk jól, de mindjárt más volt a közérzetünk. A szakácsok is tudtak rendes főtt ételt főzni. Nyers húst is vételeztek, másnap már főztek krumpligulyást. Csak az volt a baj, hogy a fél liter kevés volt. De mégis kaptunk naponta háromszor főtt ételt, és ez igen sokat számított. Itt a lótáppal volt a probléma. A széna elfogyott, és lókonzervet adtak. Olyan volt, mint a tégla, 3 kilós csomagokban. Volt abban zab, valamilyen dara, meg pelyva, valamivel össze volt préselve. Csak az volt a baj, hogy a lovak nem szerették, alig tudtunk egy kockát megetetni velük. Inkább azt a rudat ették, amihez hozzákötöttük őket. A pihenő letelt, másnap reggel megindultunk a kijevi országúton, Bélicerkva (magyarul Fehértemplom) felé. Az országút elfogadható volt, így időnként ügetésben is tudtunk menni. Négy nap múlva értünk Bélicerkvába, itt megint kaptunk egy nap pihenőt, a lovak kondíciótartása végett. Átlagban 40 km-t tettünk meg egy nap alatt. Idehaza a lovaink teljesítménye 50-60 km volt normális körülmények között. De az itteni ellátás ezt nem engedte meg. Bélicerkvában megint egy orosz laktanyába szállásoltunk be. De ott olyan rendetlenség volt, hogyha nem november dereka lett volna, és nem mínusz 8-10 fok, be sem mentünk volna az épületbe. A szobákban a szalma csupa sár volt. Lehet, hogy még az orosz katonák rakták oda, vagy a németek. Autógumival tüzeltünk, volt a laktanyában bőven, az oroszok hagyták ott. Itt megint vételeztünk, mert ellátó oszlop csak a nagyobb városokban volt. Éjjel nem mertünk lefeküdni, féltünk, hogy tetőt kapunk. Inkább csak a padokon, meg az asztalokon üldögéltünk. Két éjszakát töltöttünk ott és tovább mentünk Zsitomir felé. Nem lehet azt mondani, hogy valami kipihentek voltunk. Az úton Kijev felöl is meg Bergyicsev felől is rengeteg német gépkocsi került el bennünket. De az mind meg volt pakolva. A várostól talán két-három kilométerre orosz hadifoglyok törték a követ apróra, kalapáccsal. Akkor is olyan 8-10 fok hideg volt, a foglyokon meg csak nyári gimnasztyorka, meg nadrág volt, kesztyű nélkül, gondolom, hogy nagyon fáztak. Nem németek őrizték őket, hanem petrljuristák, fekete egyenruhában, bundasapkában, a karjukon széles karszalaggal, az oldalukon pisztoly antantszíjjal. Mikor odaértünk, elkezdtek ütni egy foglyot, egy ujjnyi vastag bottal. Nem tudtam elviselni, odalovagoltam a petrljurista mellé. Majdnem összegyúrattam a lóval, az megijedt, felém fordult, a botot feltartotta, de nem azért, hogy megüssön vele, csak úgy önkéntelenül felemelte. Én kikaptam a kezéből és kétszer jól végigvágtam a fején. Oroszul odaszóltam neki:- Rázni szabák! (Disznó kutya!) Utána a botot három felé törtem és odadobtam a lába elé. Nem mert a pisztolyáért nyúlni, mert tudta, hogy nem sokat ért volna vele, látta, hogy már én is nyúltam a kardért, de nem volt rá szükség, az csak a fején simogatta az ütések helyét. A foglyok csak néztek, de a szakaszom is. Gondolom, hogy egész életében meg fogja emlegetni, ha egyáltalán még él. Amikor már a tetthelytől vagy 500 méterre eltávolodtunk szóltak, hogy menjek előbbre, mert én a szakasz végén tartózkodtam. Mondták, hogy a zászlós úr hivat. Előrelovagoltam, bár pertuban voltunk, de a szolgálati szabályt még a hadműveleti területen is meg kellett tartani. Mikor odaértem, jelentkeztem:- Zászlós úr! Parancsára megjelentem! 85
