Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
- Itt a házban - feleltem.- Tudod, hogy nem szabad rekvirálni.- Nyugodj meg, nem rekviráltam, hanem vettem.- Nincs is pénzünk - mondta Berczeli.- Nem is kell nekik a német márka. Szappanért és gyufáért vettem.- Jó volt? - kérdeztem Berczelitől.- Fenséges vacsora volt, főleg a répa után.- Váljon egészségünkre. Mindjárt mondta, hogy a felét kifizeti. De ha ilyen drága az étel, akkor bizony hamar elfogy mindenünk. Mondtam neki, most ne fizessen, majd legközelebb, ha rákerül a sor. Mi nem feküdtünk a priccsre, hanem a padlóra tettünk zsupszalmát, arra egy lópokrócot, és azon aludtunk. Egy lópokróccal pedig takaróztunk. Jót aludtunk, reggel az asszony forralt nekünk egy liter tejet, majd tovább mentünk. Ahol láttunk cukorrépa kupacot, megint megrakodtunk. Negyedik nap, ebéd után végre megérkeztünk Ljubarba. Már csak egy-két zsák borsónk maradt, amit zsiradék nélkül, csak úgy vízzel főztek meg. De az akkor ott sokat ért. Bementünk a város közepéig, ott megálltunk. Pál Antal és Toszt főhadnagy elmentek a német Ortskommando helyi parancsnokságra jelentkezni, és megtudni, hogy mi lesz a teendő. Azt gondoltuk, hogy majd adnak valami vételezést, de semmit sem kaptunk. A szállást kijelölték, adtak mellénk egy altisztet, aki megmutatta, hogy hol lesz a szállásunk. Kb. egy kilométerre, egy dombon volt egy nagyon szép kastély, korábban ez volt a város színháza és művelődési háza, a falakon szép régi festmények voltak még a cári időből. A padozatát apró mozaik parkettával rakták ki. Még a függönyök is megvoltak. Ezekbe a szép szobákba szállásolták el a lovainkat. Sajnáltuk, mikor jászolfát kellett beszerelnünk, hogy a lovakat be tudjuk kötni. Először a lovak nem akartak felmenni a falépcsőn, mert nagyon kopogott. Mire elszállásoltunk már este volt. Kiosztották nekünk a sóba-vízbe főtt borsót. A lovainknak nem tudtunk mást adni, mint azt a répát, amit az úton szereztünk. De volt megfelelő szállásunk, a táncteremben volt egy zongora is, amit szabadidőben nyaggattunk. Nekünk nem nagyon tetszett a zongorajátékunk, de a lovak szerették. Másnap a két főhadnagy megint elment az Ortskamadóra, német paracsnokságra jelentkezni, annak dacára, hogy tiszta szívből utálták őket. Toszt főhadnagy tökéletesen beszélte a németet. Ennek többször tanújelét adta, mindig csak annyit tárgyalt velük, amennyit a szolgálat megkívánt. Annyit tudott a két főhadnagy elintézni, hogy a lovaink kaptak szénát, meg szalmát. Ami nekünk igen jó volt, mert bizony a parketta elég kemény volt. Eleimet azt nem kaptunk, de zsoldot igen, sőt egy pengővel többet kaptunk minden napra, mert hadműveleti területen voltunk. Azsoldot vagy rubelben vagy karbovánecba kaptuk, mert a márkát a lakosság nem fogadta el. Most már tudtunk vásárolni. A színházépülettől pár száz méterre volt egy vendéglő. Ott minden este egy rubel ötven kopekért lehetett egy vacsorát kapni: krumplit egy kis szafttal, meg két-három szem húst is adtak hozzá. Minden este elmentünk megvacsorázni. A magyar tisztek és a németek is odajártak, az adag elfogadható volt. Ital csak vodka volt, azt nemigen fogyasztotta a nép, mert akkor a zsold hamar elfogyott volna. Harmadik napon a németek kiutaltak pár mázsa krumplit, ami megfagyott. Azért megfőztük, mert éhesek voltunk. Az éhségünket aztán az csillapította, hogy a negyedik napon a szakaszok, mint rendfenntartók elmentek a környező 83
