Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
helybe hagytuk. Aminek az lett a vége, hogy a németek erősítést kaptak és minket nem hagytak elszállásolni. Az egész éjjelt Berdicsev mellett egy tölgyfaerdőben töltöttük. Reggelre még a tábori takaró is teljesen átázott. Nem volt rajtunk egy tenyérnyi száraz ruha sem. Úgy jártunk, hogy nem az ellenséggel, hanem a fegyvertársunkkal ütköztünk meg először, de ez többször is előfordult később. Az erdőtől nem messze volt egy két vödrös, csigakerékkel felszerelt kút. Ott osztották a reggelit, feketekávét meg szalonnát. A kútnál olyan sár volt, hogy befolyt a csizmaszáron. Nem is tudtunk megitatni, mert a kávét is úgy kaptuk meg, hogy lóháton mentünk a kondérhoz. Ez mind azért volt, mert a németekkel összeakaszkodtunk és nem engedtek be a városba. Különben is a város tele volt velük. Reggel 8 órakor indultunk tovább a városon keresztül. Egy parkos rész, közepén a Lenin-szoborra három ember volt felakasztva. Egy a karjára, kettő meg a nyakába, a szobornak egyik elől, a másik meg a hátán. Mindegyikre egy furnér tábla volt felakasztva, ukrán felirattal: így járnak a partizánok. A város szélén, rátértünk arra az országúira, amelyik Ljubar felé vezetett. De az országút borzasztóan rossz volt. Valamikor macskakövekkel, meg téglalapokkal rakták ki, de úgy összekeveredett azzal a fekete sáros agyaggal, hogy lehetetlen volt rajta járni. Muszáj volt lemennünk az útról, és a szántóföldön lovagolni. Lovaink alig bírták húzni a társzekereket. Sokszor le kellett szállni a lóról, hogy a kocsikat kisegítsük a sárból. Egész úton csak lépésben tudtunk haladni. Ljubar Bergyicsevtől délre volt, nem nagy város, körülbelül 10- 12.000 ezer lakossal rendelkezett. Az eső 9 óra tájban elállt ugyan, de egy óra múlva hideg északi szél kezdett fújni. Az utunk jobb lett, mert a sár rövid idő alatt úgy megfagyott, hogy kopogott. A szekereket is elbírta, nem süppedtek le. A ruha, ami rajtunk volt, az is úgy megfagyott, hogy olyan lett, mint a pléh, szinte ropogott. Az út mellett a határban a termés még nem volt betakarítva. Nemcsak a kapásnövények maradtak kint, de még a gabona is csépeletlen volt. Déltájban értünk egy faluba, a falu szélén volt egy kolhoz. Az istállóban lézengett egy-két sovány jószág, ide bekötöttük a lovakat arra az időre, amíg megabrakoltunk, megitattunk és mi is megebédeltünk. Ketten kaptunk egy negyed kilós konzervet és a kenyéradagot is kiosztották, mert a szekerek ennyivel is könnyebbek lettek. Ebéd után, 2 órakor indultunk tovább, de már vagy két óra hosszat mentünk, és nem találtunk semmilyen települést. Muszáj volt már a sötétben addig menni, amíg települést nem találtunk. Akkor jöttünk rá, hogy nem Magyarországon vagyunk, ahol 5-10 kilométerre van egy falu. Egyszer csak messziről valami világosságot láttunk, de akkor már este 7 óra volt. Lassan odaértünk. A településen volt vagy 20-25 ház, a század nem fért el. Mellettünk volt egy kolhoz is, ami teljesen üres volt. A hó is elkezdett szemerkélni, de szélcsend volt. Mi a kolhoz istállóiban szállásoltunk el. Az istállóknak már alig volt teteje, minden szakasznak jutott egy istálló. Bekötöttük a lovakat, a majorban egy lelket sem lehetett találni. Az istállóba beesett a hó, valamennyi szénát tudtunk a lovainknak szerezni, meg hát magunknak is. Egyszer csak bejött Berczeli Imre:- Gyerekek, hol fogtok aludni?- Itt az istállóban - mondtuk neki.- Csináljatok nekem is valami helyet, én is itt alszom veletek. Az állatokat kihajtották, de a trágyát nem takarította ki senki. Mi arra ráalmoltunk és ott készítettünk magunknak fekhelyet. Hideg volt és minden fagyos, a hó is egyre jobban esett. A fekhelyet ott készítettük el, ahol némi tető volt az istállókon. Itt fordult elő először, hogy nem 81
