Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
alatt. Ezenkívül volt még ott egy kastélya is, de azt a német megszálló parancsnokság használta.- És tudja, hogy most hol van a főherceg?- Nem tudom, állítólag Ausztriában tartózkodik. - felelte a lengyel.- Maga ismerte? - kérdezte csodálkozva az öreg. Mondtam, hogy ismertem az egész családot. Sokat kérdezősködött az öreg, látszott rajta, hogy ismerte a várost. Mondta, hogy még szeretne egyszer eljönni Magyaróvárra. Mondtam neki, hogy most megint vannak lengyelek vagy háromezren, de azok menekültek. Még sokat beszélgettünk, mert csak késő délután kaptunk mozdonyt. De most csak egy mozdonyt, mert itt már síkságon haladt a szerelvényünk. Négy óra tájba indultunk tovább, Krakkónak majd Kutavic Sztaniszlaunak. Akkor még nem gondoltam, hogy én még ott valamikor harcolni fogok Kulomjánál. Szeptember utolsó napja volt, az eső állandóan esett. Igaz a vagonban nem áztunk. A háború nyomai mindenhol mutatkoztak: kilőtt harckocsik, gépkocsik hevertek az utak mentén. A szerelvényünk sehol nem állt meg csak Przemyslbe. Ott kaptunk meleg ételt, és felvételeztük a következő napra a kenyeret, meg a reggeli konzervet. Egy negyed kilós konzervet akkor még általában ketten kaptunk. Itt Przemyslben nagy kár ért bennünket, mert a németek ellopták a kutyánkat, amit még 1940- ben Kárpátalján szereztem. Az egész század sajnálta és kereste, de nem találtuk meg. Biztosan megtetszett a németeknek, mert nagyon szép bernáthegyi kutya volt. Ahogy jött, úgy el is ment. Csak szegénynek megint új nyelvet kellett megtanulnia. Oroszul, magyarul már tudott, most meg megtanult németül. Innét Przemyslből a szerelvény csak valamikor éjjel indult tovább. Elég éberen aludtam, figyeltem az állomásokat, Lemberg, majd Tarnopol felé mentünk, itt megálltunk itatni meg ebédelni. Minden nap egyszer kaptunk főtt ételt, meg hát a lovakat is meg kellett itatni. Aztán még hosszú út vezetett Bródi, Korosztyen, Vinnyica keresztül Berdicsevig. Itt a szerelvényünk a kirakodó pályaudvaron állt meg, és mindjárt megkezdődött a kirakodás. Esett az eső, jó hideg októberi eső. Közben kisebb szünetekkel állandóan géppuskasorozatot hallottunk. Megkérdeztünk egy német tábori csendőrt, aki másodmagával a pályaudvaron teljesített szolgálatot, hogy mi ez a géppuskasorozat. Azt mondták, hogy ma meg holnap 5000 zsidót fognak kivégezni. Nekünk még a hátunk is borsódzott. Úgy két óra tájban végeztünk a kirakodással, kiosztották az ebédet, borsófőzeléket egy falat kolbásszal, meg egy kis hagymásszósszal. De jó volt. A századparancsnok meg a helyettese elmentek a személyi irányítóba érdeklődni, hogy mi lesz a további parancs. Mikor visszajöttek elmondták, hogy éjjel itt maradunk és reggel továbbmegyünk. 120 kilométerrel odébb lesz az állomáshelyünk, és rendfenntartószolgálatot fogunk tartani. Valahol a város szélen lett volna a szállásunk, a lovakat úgy vezettük. Közben a német SS- sek 1500-1600 hadifoglyot kísértek. Ahogy összetalálkoztunk, elkezdték: magyar kicsi kenyér, ezt ki tudja hányszor megismételték. Aztán az egyik is elővette a kenyérzsákból a kenyeret, a másik is, meg a harmadik is, meg sokan. Talán mindenki, nem tudom. Egyszer csak hallom, hogy a harmadik szakasznál valami zűrzavar van. A foglyokat kísérő egyik német puskatussal megütötte az egyik huszárt, hogy miért ad a hadifoglyoknak kenyeret. Ebből aztán nagy csetepaté lett, mert a huszárok sem maradtak adósok. Még szerencse volt, hogy lőfegyvert egyikünk sem tudott használni, mert akkor a saját életünk is veszélyben forgott volna. így csak a fegyver boldogabbik vége került használatba. Igaz, hogy azért mi is kaptunk, de az SS-eket bizony jól 80
