Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
- Felszállni! Mikor már mindenki felszállt, a szerelvény szép lassan megindult, a katonazenekar meg játszotta az indulókat. Kedves nejemnek megmutattam azt a helyet, ahol 1941. szeptember 28-án bevagoníroz- tunk. Már öreg este volt. A szerelvény robogott velünk Szlovákián keresztül, a vagonokban szóltak a katonadalok. Mert a borból, amit az állomáson kaptunk még volt. A mi vagonunkban volt egy öreg, mert a huszároknál a 45 éves kor már öregnek számított. Kormos Sándor bácsi akkor 44 éves volt. Az első világháborúban 18 évesen, a soproni 9. huszárezreddel, már kint volt az orosz fronton. Az öreg csak ült a lova nyergén, ha megkínálták akkor ivott egy kortyot, de nóta nem jött a szájára. Megkérdeztem tőle: Sándor bátyám, miért nem nótázik. Azt mondta az öreg szakaszvezető úr:- Majd maguk is abbahagyják a nótát. 1916-ban, amikor kimentünk Galíciába, mi is ezt csináltuk. De a nóta sok időre elmaradt. Higgye el nekem szakaszvezető úr maguk is abba fogják hagyni. Mondtam neki:- Sándor bácsi ne mondja nekem, hogy szakaszvezető úr. Éppen 22 évvel idősebb. Csak szólítson névről, a rendfokozatot csak akkor mondja amikor a körülmények olyanok. Akkor mondta, hogy a fia is katona Komáromban. A szerelvényünk jó ütemben haladt. Galánta, Trencsén irányában és egyre beljebb a Kárpátok hegyei felé. Éjszaka észrevettük, hogy lassabban haladunk a hegyi szerpentineken, pedig két mozdony húzta a szerelvényt. Éjfél felé elkezdtünk fázni, muszáj volt a köpenyt felvenni. A sötétben mindenki csinált magának fekvőhelyet középen a lovak előtt, és ahogy a vagon zötyö- gött, el is aludtunk. De szürkületkor már mindenki fent volt, mert kíváncsiak voltunk, hogy merre és hová visznek bennünket. Ahogy a szerelvény haladt, azt vettük észre, hogy a hegyek tetején már hó van. Olyan 8 óra tájba értük el a Jablunkai hágót. Ki volt írva szlovákul, nem álltunk meg csak mentünk tovább. Már lengyel területen haladt a szerelvényünk, mikor láttuk, hogy a hó mindig kevesebb a hegycsúcsokon és a hegyek is alacsonyabbak voltak már. Délre értünk Teschenbe, Sziléziába. Itt megállt a szerelvény, mozdonyt kellett cserélni, mert a magyar mozdonyok már nem jöttek tovább. Ez sík terület volt, a háború látható nyomaival. A falakon golyó ütötte lyukakat lehetett látni. Néhány kilőtt harckocsi, meg repülőroncs hevert szanaszéj- jel, a német-lengyel háború nyomai voltak ezek. A város tele volt német katonákkal, a lakosságon nyomottság látszódott. Mikor a németek nem látták, az asszonyok kisgyerekekkel megközelítették a szerelvényünket. Mondták pánek klebá, kicsi klebá - volt aki majdnem magyarul mondta: kicsi tej, kicsi kenyér, hát bizony megsajnáltuk őket, kezdtük a napi kenyéradagunkat szeletelni. Sírtak azok a lengyel anyák, ahogy osztottuk a kenyeret. Egyszer csak megjelentek a tábori csendőrök farkaskutyákkal és elzavarták őket. Itt mi is főtt ételt kaptunk, babgulyást. Megitattuk a lovainkat, meg mi is megtöltöttük a kulacsunkat. Berczeli Imre itt öltözött át egyenruhába. A civil ruháját decemberben sikerült neki hazaküldeni. Teschenben találkoztam egy olyan lengyellel, aki az első háború alatt nálunk volt katona Magyaróváron, a 40. árkász- ezrednél. Tudott valamit magyarul, de én németül beszéltem vele, mert az jobban ment neki. Sziléziában a lengyelek úgy beszélik a németet, mint a saját nyelvüket. Az állomástól nem messze volt egy sörgyár, valamikor Habsburg Frigyesé volt, de most már nem működött a harcok 79
