Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
VIII. rész A front felé... Az 5. huszárszázad megindult oda, ahol a halált vastagon osztogatták. Nem is tudom megmondani, hogy a századunkat hányszor töltötték fel a háború alatt. Az biztos, hogy 1943 októberében, mikor hazajöttünk, illetve leváltottak bennünket, összesen 18-an maradtunk azok közül, akik 1941-ben kimentünk. A század lassan, kettesével megindult lépésben a kijárat felé. Ahogy a főkapun kiértünk, a hozzátartozók a kijáratnál kétoldalt felálltak, de nem sorba csak úgy össze-vissza és búcsúzkodtak. Kiabálták:- Szervusztok gyerekek! Sok szerencsét! A mielőbbi viszontlátásra! Akik otthonmaradtak, azok sem bíztak a háború gyors befejezésében. Voltak akikkel kint találkoztunk a következő másik két századdal jöttek, a negyedikkel és a hatodikkal. Meg azokkal, akik, mint pótlás jöttek ki hozzánk. Ahogy az utcán mentünk, a lovak lába kopogott a makadámos úton. A civilek meg kísértek bennünket. De most már nem csak a hozzátartozók, hanem Komárom lakossága is csatlakozott. Mikor az állomás rakodójához értünk, Pál Antal főhadnagy „Allj!”-t és „Lóról!” vezényelt. A szerelvény már ott állt a rampa mellett, és rögtön megkezdődött a bevagonírozás. Minden vagonba 8 lovat helyeztek el. A szerelvény előrement a pályaudvarra, ahol a személyvonatok közlekedtek, és pontosan az állomás előtt, az első vágányon állt meg. Szólt a peronon a katonazenekar, állandóan indulókat játszottak. De volt ott egy cigánybanda is, azok is többnyire katonadalokat muzsikáltak. Nem tudom, hogy ezt ki szervezte meg. Aztán a civilek hordták az üveg borokat. Minden vagonba került jó pár üveg bor. Volt olyan vagon, ahol 10-12 üveg bor is volt. Már a katonák is nótára gyújtottak. Egyszer csak láttam, hogy a pályaudvar felől, valaki szalad. Felöltő a karján, lovagló csizmában, gazdász kalap a fején. Nem tudtuk elgondolni, hogy kinek lehet olyan sürgős, hogy minket elérjen. Természetesen végig kellett neki rohanni a szerelvény mellett, hogy a tiszti kocsit elérje. Egyszer csak hallom, kiabálják:- Zászlós úr! Zászlós úr! Üdvözöljük! Győzte fogadni a köszönéseket. Én is néztem kinek kiabálnak. Hát a Berczeli Imre jött. Megvártam, amíg odaér az én vagonomhoz. Mindjárt üdvözöltük egymást és jelentkeztem nála, mint az első szakasz parancsnokhelyettese. Kezet fogtunk egymással és mondtam neki, hogy a lova, a Zöldborsó ott van az én vagonomban. Berczeli Imre nagyon jól ismerte ezt a lovat, hiszen a harmadik szakasz létszámában volt. Miután üdvözöltük egymást Berczeli Imre előrement jelentkezni Pál Antal főhadnagynál. Még visszaszólt, hogy mindjárt jön, és megnézi a szakaszt. De erre már nem került sor, mert a szerelvény végére is rákapcsolták már a mozdonyt - 20 vagont vontatni egyetlen mozdonnyal kevésnek bizonyult. A századparancsnok kiadta a parancsot:- Felszállni! A hozzátartozók elkezdtek csókolózni, az asszonyok, a menyasszonyok hangos sírásba kezdtek, közben kiabálták: 78
