Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VI. rész. Újra otthon
Tatabányán nem a férfiak sztrájkolhattak, hanem a nők, asszonyok, lányok. Azok vezették a tömeget, transzparensekkel, táblákkal: munkát, kenyeret felirattal, meg vörös zászlókkal. Amikor a volt katonabajtársakkal találkoztunk, azt kérdezték:- Ti is a sztrájkot leverni jöttetek? Szégyellhetnek magatokat! Munkás a munkás ellen harcol. Mondtuk, hogy mi parancsra jöttünk, nem tehettünk semmit. De közöttünk is voltak tatabányaiak, nem is kevesen. Olyan parancs is volt, hogy ha a felvonulókkal találkozunk, haladéktalanul fel kell oszlatni őket. Ha szép szóval nem megy, lehet a kardot, végső esetben lőfegyvert is használni. De először csak riasztólövést szabad leadni a levegőbe. Első nap nem történt semmi különös. Másnap, amikor mentünk a tűzoltószertár felé, szembejött a tömeg. Olyan 7-800 —an lehettek, mind nők voltak. Táblákkal, vörös zászlókkal vonultak, kiabálták: Munkát! Kenyeret! Azt kiabálták: Menjünk haza, mi nem munkás-paraszt fiúk vagyunk, szégyelljük magunkat! Azok a katonák, akik a munkások jogos követeléseit jöttek leverni, azok hazaárulók! Elébük lovagoltam, megkértem őket, hogy oszoljanak széjjel. Megpróbáltuk útjukat állni, de a tömeget nem tudtuk megállítani. Mondták a követeléseiket. Lassan elérkeztünk a tűzoltószertárig, nem akartunk durváskodni velük. A katonák is két tűz között voltak, mert hiszen ők is ahhoz a réteghez tartoztak, akik ellen harcolni kellett. A tűzoltószertár előtt állt egy ezredes, gondolom a hadosztálynál teljesített szolgálatot. Ő torkaszakadtából ordított, hogy a tömeg tovább nem jöhet, meg kell állítani, széjjel kell verni ezt a csürhe bandát! Ha nem fogadnak szót bele kell lőni a tömegbe! Pedig a táblájukra csak az volt csak ráírva: Munkát! Kenyeret! Azokat a szavakat, hogy bele kell lőni a tömegbe, azok is hallották, akik elöl voltak. A tömeg meg kiabálta:- Takarodjatok a városból! Nem szégyellnek magatokat, a szüléitekkel és a testvéreitekkel akartok harcolni? Nem akarunk látni benneteket! Nem mondom, igen nagy zavarban voltunk. Mert nem támadó, fegyveres egységgel álltunk szemben, hanem nőkkel, családanyákkal, meg fiatal lányokkal. Egy két méterre elibük lovagoltam. Mondtam nekik, hogy oszoljanak széjjel és menjenek haza. De nem akartak tágítani, kénytelen voltam parancsot adni, hogy lőjenek a levegőbe egy sorozatot. Mikor a sorozat elhangzott, megrémültek, mert a lövéseknek eléggé riasztó volt a hangja. El is futottak rögtön. Én megfigyeltem hogy az a négy nő, aki a felvonulókat vezette merre futott. Utánuk vágtáztam, de ők még gyorsabban kezdtek futni. Azt gondolták, hogy bántani akarom őket. Azért a ló mégiscsak gyorsabb, így hamar elértem őket, a lovamat keresztbe fordítottam, ők megálltak. Mondtam nekik: Mi nem akartuk magukat bántani, csak maguk nem akartak szót fogadni. Hallották, hogy az ezredes mit kiabált? Azért voltunk kénytelenek a levegőbe lőni. Mondtam nekik, hogy az a parancs, hogy három főnél többen nem lehetnek egy csoportban. Ha meglátják a járőrt azonnal széledjenek széjjel. Mikor a járőr elmegy, újból beszélgethetnek, akkor maguknak sem lesz bántódásuk, meg nekem sem. Mert bizony soha nem lehet tudni, hogy kinek milyen a nézete, és bizony előfordulhat, hogy komolyan használják a fegyvert. Megmagyaráztam nekik, hogy mi katonák vagyunk és a parancsot teljesíteni kell. Szépen megértették és hazamentek. Folytattuk az utunkat tovább. Mikor a századhoz bevonultunk, Lamos százados már fogadott a telephelyen.- Mi volt veletek? - kérdezte. Akartam jelenteni, de azt mondta, nem szükséges, mert az ezredes - a nevét is mondta - már 66
