Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
házi sonka, kolbász, meg mákos pogácsa, mert az nem volt romlandó. Berczelinek volt egy üveg megbontott fehérpálinkája, mindenkinek töltött egy fél decit, megittuk és beszélgettünk, arról hogy hogyan fog alakulni a helyzet, ha a románok szép szóval nem adják vissza Erdélyt. Mert akkor már erősen folytak a tárgyalások, Turnu-Severinben és mindkét részről erős csapatösszevonások voltak. Közben azért még a második turnus is hazament szabadságra. Azon vitatkoztunk, hogy az erdélyi magyarok, biztosan nem a románok oldalán fognak harcolni. De az megtörténhet, hogy leszerelik és internálják őket. Schneider Pali mondta, hogy a napokban magyar katonák átmentek a Tiszán, Máramarosszigetre és a laktanyából elhozták az egész őrséget, amíg az alakulat kint volt gyakorlatozni. Két nap múlva vissza kellett adni mindent. De azért majdnem minden nap voltak határsértések magyar részről, mert a katonák unatkoztak. Hiába voltak a hadosztályparancsok, de azért mindig voltak határincidensek. A beszélgetés közben Berczeli azt mondta, hogy a zsidókat a második zsidótörvény értelmében le fogják szerelni. Zsidó nem szolgálhat fegyveres alakulatnál, csak munkaszolgálatos lehet, de ezt egyelőre nem szabad hangoztatni. Meg is történt, miután a második turnus visszajött szabadságról. Majd éjfélig beszélgettünk, természetesen legtöbbet a háború volt a téma. Akkor még hittük, hogy a német megnyeri a háborút, hisz Franciaországot, Belgiumot, Dániát, Hollandiát pár hét alatt térdre kényszerítette. Egyedül Berczeli volt, aki nem osztotta teljesen ezt a véleményt. Különben a magyar katonáknak a románokkal szembeni harci morálja jó volt, mert úgy érezték, hogy a hazát vissza kell szerezni és a magyar hadsereget komolyabban még nem ütötte meg a háború szele. Ami a Kárpátalján volt, az még nem számított komoly harcnak. Éjfélkor befejeztük a beszélgetést, mindegyikünk elment a maga szállására lefeküdni. Augusztus 15-éig nem történt semmi különösebb. Egyik nap Berczeli jött úgy dél felé, azt mondta:- Ma déltől a mi szakaszunk megy ki táborőrsbe, a Dombó felőli falu végére. Mindjárt értesítettem a három rajparancsnokot, hogy fél egyre legyenek készen, mert egy órakor volt a váltás, akkorra ott kellett lenni. A csatlósvezetők maradtak a szálláson, mert a lovakat el kellett látni. Ilyenkor minden csatlósvezetőnek négy lovat kellett gondozni. A szakasznak volt egy úgynevezett vezetékló parancsnoka. Ez legtöbbször tizedes, de nem ritkán szakaszvezető rangban volt. A vezetékló parancsnoknak nagy feladata volt harcközben. Ezt tapasztaltuk a keleti hadműveleti területen, mert bizony a muszkák előszeretettel vadásztak a huszárok vezetéklovaira. Tisztában voltak azzal, hogyha sikerül elfogni a vezetéklovakat, akkor a huszárok már csak fele katonák lettek, mert nem tudtak gyorsan ide-oda vágtázni. De mi is ezt csináltuk, arra törekedtünk, hogy ha lehet, a lovasság háta mögé kerüljünk. Így aztán nekünk is voltak orosz lovaink. No, de azért ne vágjunk a dolgok elébe. Ebéd után 1 órára a szakasz harcos részlegével leváltottam a negyedik szakaszt. Mindent átvettem a szolgálati szabályzat szerint, az őrszemeket leváltottam és a negyedik szakasz bevonult a század körletébe. Gyönyörű szép idő volt, így aki nem volt szolgálatban, elfeküdt a füvön pihenni. Egyszerre négy őrszemet kellett kiállítani, mert 200 méter távolságra egymástól két útkereszteződés volt. Ezt egy őrszemmel nem lehetett megoldani. Nappal egy volt mind a két helyen, éjjel meg dupla. Hajnalban, amikor kezdett korán virradni, épphogy a nap kezdte a sugarát kibontani, úgy fél négy tájban az egyik őr, aki a dombói elágazásnál volt szolgálatban beszólt a szállásomra: 54
