Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

V. rész. 1940. Erdély

országba és elfoglalták Párizst. Keleten pedig a szovjet csapatok bevonultak Besszarábiába illetve Moldáviába. Ázsiában megszállták Afganisztánt. Nálunk is folytak a tárgyalások Romániával, Erdély érdekében. A szomszéd épületben, ahol a posta volt, fent az emeleten lakott egy fiatal tanítónő. Mindjárt első nap találkoztam vele a kapuban, tökéletesen beszélt magyarul, kérdeztem tőle, hogy honnét tud ilyen tisztán magyarul? Azt mondta, ő munkácsi, édesanyja magyar, édesapja ruszin, de szerinte az apja is beszéli a magyart. Nagyon kedves kis tanítónő volt. Sokat beszélgettünk a kapuba, mire megkérdeztem tőle, hogy nem tanítana-e meg a ruszin nyelvre.- Megtanítom én a szakaszvezető urat, de a magyarok nem szeretik a ruszinokat.- De én azért meg akarom tanulni, ha többet nem is, legalább annyit, amennyivel meg tudom magam értetni.- Nézze szakaszvezető úr! Tizenkilenc évig ez a cseheké volt, azok sem sokat törődtek ezzel a néppel. Most itt vannak a magyarok csaknem másfél éve. A magyaroknak is büdös ruszinok vagyunk. De én azért a nemes gesztusért, hogy maga meg akarja tanulni ennek az elnyomott népnek a nyelvét, szívesen segítek magának.

Már aznap este tartottunk egy órát. Magam sem hittem volna, hogy milyen gyorsan el tudom sajátítani a ruszin nyelvet. Szótárom nem volt, ezért füzetbe írtam a szavakat. Nem sokat, csak 20 szót, de annyit megtanultam mindennap. Egy hét után már elég sok szót megtanultam, sőt kezdtünk kicsit ruszinul beszélgetni, ami igencsak sokat használt. Mindig kerestem a ruszinok társaságát, ez is sokat segített. Jó néhány ukrán népdalt is megtanultam, amit ma sem felejtettem el.

Ez alatt az idő alatt rájöttem arra, hogy a Horthy-rendszer ugyancsak félrevezetett bennünket, akkori fiatalokat. Mert a nálunk élő nemzetiségeket, és a szomszéd népeket mindennek elmondta és lenézte. Igaz, volt Magyarországon nemzetiségi törvény, de azért a nemzetgyűlöletet fentről az uralkodó osztály irányította. Még most is a fülembe hangzik /hogy süvegelje meg a magyart/ úgy a román, mint a horvát és a tót/ legyen úgy mint régen volt./ Hát bizony régen sem csak a románnak, horvátnak vagy a tótnak volt a csizmáján és dolmányán folt. De a 9 millió magyarból bizony több mint három milliónak foltos volt a csizmája meg a dolmánya is. Akkor azt akarták elhitetni, hogy ez azért van, mert a legértékesebb területeket elszakították. De abban is sok igazság volt, hogy az ország urai dorbézoló életet éltek. És a népet, akik ennek az életmódnak az alapjait megteremtették, senkinek sem tekintették. Arról is meggyőződtem, hogy a nép borzasztó nyomorban élt, talán még rosszabb körülmények között, mint az anyaország. Mert ott semmilyen más munkalehetőség nem volt, mint az erdőmunka. Azt pedig alacsony bérrel fizették. Annak, hogy akkor a magyarok megszállták Kárpátalját, elnyomták a ruszinokat, most az ott lévő magyarok isszák meg a levét. Akik nem is tehetnek arról, ami akkor történt. Sajnos sokan voltak közöttünk is, akik nem a fennálló rendszert hibáztatták, hanem a népet.

Két hétig jártam a tanítónőhöz, amivel tudtam, segítettem, igen jó barátság alakult ki közöttünk. O sem szólított már szakaszvezető úrnak, én sem tanítónőnek, csak névről szólítottuk egymást. Két hét után jött egy rendelet, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó katonákat haza kell engedni aratási szabadságra. Az 56 fős szakaszból 36 mezőgazdasággal foglalkozott. A 36 főnek a fele pár nap múlva hazamehetett három hétre, a másik fele pedig azután miután ezek visszajöttek. Július 5-én az első turnus el is mehetett. Taracözön volt a gyülekező, az állomáson,

49