Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IV. rész. Hazatérés Kárpátaljáról
- Ne lesse a parancsnokait, azokkal mindennap együtt van. Közben azért nagyon kényelmetlenül éreztem magam a nyeregben. Már jó ideje egymás mellett lovagoltunk, ő nem szólt, én meg hallgattam, mint a sír. Egyszer csak egy igen sík terephez értünk. Távolban Harkálypuszta felé volt egy erdő. Azt kérdezte tőlem a vezérezredes:- Ide figyeljen őrvezető, mit tenne, ha most abból az erdőből tüzet kapna? Mindjárt mondtam a választ:- A vezeték lovakat hátraküldeném, annyira, hogy a gyalogsági tűzfegyverek hatása alól kivonjam és lekötném az ellenség figyelmét addig, amíg a járőrök fel nem derítették, hogy milyen erővel állok szembe. A vezérezredes egy árva szót nem szólt, hogy jó vagy rossz amit mondtam. Lassan megérkeztünk a gyakorlótérre. A jelzők már régen kint voltak, igaz vaktöltényük volt. Mikor már mindenki összegyülekezett, azt mondta a vezérezredes:- Álljon meg! Megállítottam a századot.- Ide figyeljen! Nekem ne mutassanak be olyan gyakorlatokat, amit már hetekkel ezelőtt begyakoroltak. Én majd megadom a feladatot: Komáromtól Ácsig felderítés és Ácstól visszafelé halogató harc. Érti a feladatot? — kérdezte a vezérezredes.- Igen, értettem- Tessék intézkedni. Rögtön kiküldtem két rajt, Pintér Karcsit meg Török Sanyit. Természetesen mind a két rajt más útvonalon. Megmondtam nekik, hol várjanak meg minket. Mikor a vezérezredes megváltoztatta a feladatot, egy kicsit meglepődtem. Az iskola tanáraira néztem. De ők is meglepődtek, hogy most mi lesz. Mikor megint a tisztekre néztem, megint rám szólt a vezérezredes:- Mondtam már magának, ne lesse a parancsnokait! A feladatát hajtsa végre. Nem mertem még egyszer visszanézni, a két járőr előrelovagolt és hamarosan eltűntek. Azok elmentek, a vezérezredes meg csak kérdezett, hogy mit miért csinálok. Akármit mondtam, egy árva szóval sem válaszolt, hogy jó vagy rossz. Azt hittem, hogy ez a gyakorlat igazán el van szúrva. Megérkeztünk az ácsi erdőbe, ahol a 48-as emlékmű áll. Ott volt a találkozás. Onnét vissza pedig a halogató harc. Kiadtam a parancsot:- Felfejlődni csatárláncba! A három szakaszparancsnok közül az egyik rögtön balra, a másik jobbra fejlődött, körülbelül 200 méterre tőlünk. Azután kiadtam a parancsot:- Visszavonulás a következő terepszakaszig! De nem egyszerre, szakaszonként! Ameddig az egyik szakasz visszavonult, a másik kettő tüzelt. Természetesen vaktölténnyel. Miután leszálltunk a lóról, a parancsnok a lovakkal mindjárt hátravágtázott megfelelő fedezékbe. Ügy hogy amikor a feltevés szerint vissza kellett vonulni, lóra pattantunk és a következő terepszakasznál, hol egy dombvonulat, hol erdő vagy kukoricás szélén foglaltunk tűzelőállást. A lóra szállás soha nem egyszerre történt, hanem mindig rajonként. A vezérezredes mindig ott lovagolt mellettem, a tisztek pedig a hátunk mögött. Én nem szálltam le a lóról, mikor tűzharchoz kellett a lóról leszállni, mert a vezérezredes úgy kívánta. Bár a valóságban nekem is azt kellett volna csinálnom, amit a többieknek. Lassan, terepszakaszról terepszakaszra, erdőn-mezőn keresztül elérkeztünk a gyakorlótérre. Ott a vezérezredes 25 perc pihenőt rendelt el. Megállítottam a csapatot és vezényeltem: 29
