Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XV. rész. Útban hazafelé ... útban a fogság felé
Azokon a szegény asszonyokon csak nagy kendő volt, ezen a nyilas kölykön pedig báránybéléses bunda, lehet, hogy valamelyik zsidóé volt, vagy direkt ezért a bundáért megölt valakit. Mert a nyilasoknál az emberélet nem számított, pazarolták, de a sajátjukat azt nagyon féltették. Csak a másé volt olcsó. Délre beértünk Tapolcára, nem mondom az úton nem nagyon izzadtunk meg. Ott kaptunk finom babgulyást, rég ettünk olyat. Még fél liter bort is adtak. Azután továbbmentünk, és beosztottak bennünket a IV. német huszárezredbe. Velük folytattuk az utunkat, Lentinek. Zalabaksán megszállásoltunk, és másnap indultunk tovább, le a Dráva folyó mentén. Ponton- hídon mentünk át, mert a rendes híd alá volt aknázva. Majd éjfél lett, mire a német huszárezreddel átkeltünk a Dráván, és a Szerémségben találtuk magunkat. Még akkor este elosztottak bennünket, volt akivel többet soha nem találkoztam. Hat földimmel is csak akkor, amikor 51- ben hazajöttem. Állandóan kisebb csoportokban portyáztunk. Tito partizánjai ellen harcoltunk, nem nagy eredménnyel. Az én véleményem erről az, hogy azért mentünk Horvátországba, hogy ott is hagyjunk néhány hősi halottat, például Sebők Dávid szakaszvezetőt, aki a Beszkidekben Tilger Ferenc vezérőrnagynak a marhapörköltet készítette. O is március első napjaiban halt hősi halált, ott van eltemetve többedmagával. Mert mi teljesen ismeretlen területen harcoltunk, egy láthatatlan ellenség ellen. Sokszor senkit sem láttunk, és mégis a hegyekből olyan tüzet kaptunk, hogy jó volt, ha megúsztuk sebesült, vagy halott nélkül. Sajnáltam ezt a Dávidot. Az édesapját nem ismerte, mert az első világháborúban elesett. Özvegy édesanyja Hódmezővásárhelyen élt. Talán soha nem tudta meg, hogy a fia hol esett el a másodikban. Én sem tudtam pontosan, pedig vele voltam. Igaz, hogy ameddig a németekkel voltunk, az élelmezésünkkel nem volt különösebb baj, sőt ezek a németek, mintha nem is azok lettek volna, mint akikkel a Don mellett voltunk. Ennek ellenére a legénység között egyre nagyobb teret hódított az elégedetlenség. Szidták Horthyt, szidták az egész magyar vezetőséget, hogy a magyar népet teljesen kiszolgáltatták a németeknek. Sokszor mondták:- Feri, segíts!- Hogyan segítsek? Én is ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, mint ti.- Vezess haza bennünket, mert itt döglünk meg mindnyájan. Te tudsz németül, meg ismered ezt a szláv nyelvet is.- Ide figyeljetek, én veletek érzek, ez az ezüst csillag nem határozza meg, hogy ne értsek veletek egyet.- Vezess haza bennünket! No, de ezt csak az én szakaszom mondta. Akkor már csak 34-én voltunk, a többi hol itt-hol ott megsebesült vagy meghalt, de volt olyan is, aki megpróbálta a lehetetlent. Azt gondolta, hogy hazamegy és elhagyta az alakulatot. Volt akivel a feldbachi fogolytáborban, volt akivel a jánosházi fogolytáborban találkoztam. Végeredményben Érsekújváron a szakaszt feltöltötték 44 főre. A legnagyobb baj az volt, hogy teljesen elszakadtunk az otthontól, a családtól. Mert semmi értesítést nem kaptunk az otthoniaknál. Azt hozzáteszem, hogy a horvátok eléggé szimpatizáltak velünk, főleg az idősebbek mindig a monarchiát emlegették. A faluban volt egy család, ahol a nagypapa tökéletesen beszélt magyarul. Mikor megkérdeztem tőle, honnét tud ilyen jól magyarul, azt mondta, hogy a monarchia alatt Veszprémben volt katona. A szerbeket nem szerették.- 1918-ban mégis a szerbekhez csatlakoztak. - mondtam az öregnek. 224
