Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XV. rész. Útban hazafelé ... útban a fogság felé
- Bennünket senki nem kérdezett. Egyszerűen csak azt mondták, hogy a mai naptól Szerbiához tartozunk. Idejöttek, most pedig ők az urak. Mi horvátok, pedig nem vagyunk senkik. Közben az idő lassan telt, jöttek a tavaszi szellők. Az a sok hó pár nap alatt elolvadt. Mi pedig lassan vonulgattunk Szlovénia felé. Március 15-e után, a szakasz úgy döntött, hogy maradunk, és a megfelelő alkalomkor átmegyünk a Dráván. Elindulunk haza, hiszen Magyarország már úgyis elesett, nincs miért harcolni, meg különben eddig sem volt értelme, kár volt minden egyes csepp magyar vérért. Én nem nagyon akartam menni, mert nem volt élelem. A horvátoktól szabályosan koldulni kellett, mert fizetni nem tudtunk. Nem volt miből. Újdörögd után egy fillér zsoldot nem kaptunk. Aztán mégis ráálltam az unszolásra, nekem az volt a javaslatom, hogy hármasával, esetleg négyesével induljunk el. De a szakasz ezt nem fogadta el, azt kérte, hogy legalább addig, amíg magyar földre nem érünk, maradjunk együtt. Beleegyeztem. A hegyoldalban a falutól talán 2 kilométerre volt egy tanya, nem lakott benne senki, jó sűrű bozótos helyen volt. Az országútról semmit nem lehetett látni. Ebben a tanyában, az istállóban szálltunk meg. Még valamennyi élelmünk volt, a lovaknak a tanyában találtunk egy kisebb szénakazlat. Lassan teltek a napjaink, az élelmünk is elfogyott. Mondtam az embereknek, hogy valamit tenni kellene már.- Meg kellene reszkírozni, lemenni a faluba - javasoltam.- Nem lehet — mondták egyesek mert elárulnak a partizánoknak. Rajtunk ütnek, aztán még itt pusztulunk!- De ha nem mozdulunk akkor is itt pusztulunk, éhen. Szóltam Szemeti Jóska őrvezetőnek:- Gyere velem! Lemegyünk a faluba, de fegyver nélkül! Nem volt a falu messze, úgy vagy jó két kilométerre. Izgalommal indultunk el, féltünk nem megyünk-e bele valamilyen kelepcébe. Nemcsak a partizánoktól kellett tartani, hanem a németektől is. Mert azok is hamar falhoz állították, ha valaki nem tudta magát kellőképpen igazolni. Lassan, lopakodva mentünk, távcsővel állandóan figyeltük a mozgást a faluban. Vagy 6-700 méterre lehettünk, semmi különös mozgást nem észleltünk. Szóltam Szemeti Jóskának:- Gyere, mentjünk nyugodtan! Bementünk az első házba, egy fiatalasszonyt, meg két kisgyereket találtunk ott. Kérdeztem az asszonyt:- A faluba milyen katonaság van?- Semmilyen! - felelte. Éppen fát hasogatott, mindjárt kivettem a fejszét a kezéből és elhasítottam neki a fát. Nemcsak azt az egy darabot, hanem egy jó kupacot. Mindjárt behívott bennünket, és sütött tojást, meg hozott oda egy jó köcsög tejet. Jóízűen elfogyasztottuk. Evés közben elmondtam neki, hogy többen vagyunk. Szeretnénk egy kis élelmet szerezni, de pénzünk az nincsen. Esetleg, ha volna valami munka, szívesen segítenénk. Azt nem mondtam meg, hogy hányán vagyunk, meg, hogy hol a tanyánk. A munkavégzés az érdekelte a fiatalasszonyt, Azt mondta, hogy férfi munkaerő nincs, mert először a szerbek vitték el a férfi lakosságot, utána meg Tito vitte el őket partizánnak.- Most már kezdődik a tavaszi munka jó lenne egy kis segítség.- Hát a németek meg a partizánok nem járnak ide? 225
