Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Bombázás Szlobinban
találtak. A riadó két óra hosszat tartott. A szakaszom nem akarta elárulni, hogy hol vagyok, de a végén mégis csak megmondták. Egész éjjel az erdőben voltunk, mert az éj leple alatt, nem lett volna tanácsos a századhoz belopakodni, az ember könnyen az életével fizethetett volna. Másnap amikor kivilágosodott, bevonultunk a századhoz. Az őrnagy azonnal megtartotta a kihallgatást, és mind a hatan szigorított magánfogságot kaptunk, mert meg akartuk károsítani a fegyvertársunkat. A büntetést a harctéri szolgálat után kellett letölteni. De azért a lopott disznó húsából ő is evett, az jól esett neki is. A németek eljöttek hozzánk leellenőrizni, hogy mi fő a kondérban. Szerencsére nem találtak semmi nyomot, ami igazolta volna a lopást. Különben a németek is a lakosságtól rekvirálták az állatokat. Letelt a két nap pihenő, megint a nyakunkba vettük a v égtelen országutat, Breszt-Litovszk felé. Két vagy három nap múlva értünk be Luck vámsába, ahol megebédeltünk, lovainkat is megzaboltuk és továbbmentünk. Arról meggyőződ: : nk, hogy a frontvonaltól már messze vagyunk, mert a repülők mind ritkábban zavartak iiK: ' iáinkét. Ebéd után megint lóra ültünk és továbbmentünk. Lucktól még négy napig nur .iik, amikor beértünk Szlobin városába. Nagyváros volt, körülbelül 350-400 ezer lakossal, közvetlen a Dnyeper felső folyásánál feküdt. Mi már csak a város szélén kaptunk szállást, megint egy lovassági laktanyában. 1943. október hatodikát írtunk, este hat órára kellett az őrnagy szállására mennünk eligazításra. Hat órára mind az öt szakaszparancsnok és helyettes megjelent, ahogy felsorakoztunk, én pontosan az ablak mellé kerültem. Október hatodika volt, nem is volt már olyan kellemes az idő, mind köpenyben voltunk, az őrnagy zubbonyban ott állt a sorfal előtt és magyarázott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kint nagyon világos van. Lehajoltam és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy lógnak a Sztálin-gyertyák , azonnal elkiáltottam magam:- Riadó! Máris rohantam az ajtó felé és egyenesen a szakaszhoz.- Nyergelni!- Mi van? - kérdezték.- Nem látjátok, hogy lógnak a Sztálin-gyertyák? A század nagy része ilyet még nem látott.- Gyerünk! Gyerünk! Siessetek, mert mindjárt itt lesznek a gépek! - biztattam a népet. Ahogy készen voltunk, máris rohantunk a Dnyeper partra. 700-800 méterre volt tőlünk, és már lehetett hallani a gépek bugását, és már megszólaltak a légvédelmi ágyuk is. Nem telt el fél óra, az egész város nappali fényben úszott. Ha valakinek lett volna kedve olvasni, most nyugodtan olvashatott volna. De most mindenki az életét próbálta menteni. Ahogy az első hullám megszabadult a terhétől, az pokoli látvány volt. Mi a Dnyeper partról figyeltük, az ágyuk is állandóan lőtték őket, de úgy vettük észre, hogy egész éjjel csak egy gépet lőttek le. Saját gép meg nem szállt fel egy sem, mert nem volt. Ez a bombázás reggel fél négyig tartott. A gépek hullámban jöttek, óránként, és 200 kilós bombákat szórtak. Reggel, amikor kivilágosodott és bementünk a városba, siralmas látvány tárult elénk. Az utca tele volt halottakkal, meg sebesültekkel nem csak németek, meg magyarok, hanem civilek is nagyon sokan áldozatul estek. Az a sok jármű az utcán mind ott égett, mert az üzemanyag tartályok is kigyulladtak. Ott hevertek a szénné égett emberek. Csak a fogolytáborra, meg a mi laktanyánkra nem esett bomba. A fogolytáborban 17 ezer orosz fogoly volt, azoknak semmi bajuk nem lett, de körülötte az összes 204
