Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Bombázás Szlobinban
9. Bombázás Szlobinban Egyik délután hirtelen jött a parancs: azonnal nyergelni és indulás! Nem mondták, hogy hová megyünk, de mint tapasztalt katonák már sejtettük, hogy a frontvonalon valami nincs rendben, ami azután be is igazolódott. Mert mikor kiértünk a Breszt-Litovszki főútra, szabályosan özönlöttek a németek vissza. Akkor már folytak a tervszerű elszakadó mozdulatok, ahogyan a hírekben szokták mondani. Sötét volt már, amikor Rogacsevbe beértünk. A város tele volt visszavonuló németekkel és menekültekkel. Közben a repülők állandóan zaklattak bennünket, le-ledobtak egy-egy kisebb bombát, és elrepültek. A parancsnokság úgy döntött, hogy az alakulatok húzódjanak ki a városból. így eltelt az éjszaka vacsora és alvás nélkül. Reggel megkaptuk a reggelit, meg az ebédet, természetesen hideg élelmet. A lovaknak is kiosztották a tartalék abrakot, amit a málhatáskába tettünk. És megindultunk újra nyugat felé. Már tisztában voltunk azzal, hogy a front állása nem nagyon kedvező. Naponta 30 kilométernél csak néha tudtunk többet megtenni. Az időjárás is csapadékossá vált, sokszor egész nap áztunk az úton, örültünk, ha este valahol fedél alá kerültünk. Ha nem esett, éjjel kitisztult, reggelre bizony jó erős derek voltak már, vagy olyan nagy köd volt, hogy alig lehetett ellátni. Rengeteg karambol is esett az úton, ott hevertek az összetört gépkocsik az út mellett felborulva. Luck előtt a század kétnapos pihenőt tartott. A faluban a németeknek volt egy sertéstelepük, öreg tartalékos katonák őrizték. A kolhoz telepén voltak az ólak. Nem messze, körülbelül 500- 600 méterre voltunk beszállásolva az istállókban. Valamelyikünk kitalálta, hogy disznót kellene lopni a németektől. Világosban elmentünk szemrevételezni a terepet, közben beszélgettünk velük. Megnéztük a disznószállást és visszamentünk a századhoz. Éjjel hatan mentünk, vittünk magunkkal csákánybaltát, elbújtunk, először meglestük, hogy az őrség milyen gyakran jön, mert nem álló, hanem mozgó őrség volt. A disznószállás kerítése alig volt két méter húsz centi magas. Én gyorsan beugrottam, és egy disznót az ólajtó mellett a csákánybalta hegyes felével úgy sikerült homlokon ütnöm, hogy meg sem mukkant. Gyorsan négyen beugrottak, és kidobtuk a disznót. Könnyen bírtunk vele, mert csak olyan 90 kiló körüli volt. Sikerült úgy elvinni, hogy az őrség nem is vette észre. Mikor visszaértünk, mindjárt szóltam a főszakácsnak, ő hentes volt civilben. Rögtön megszúrta, hogy a vére kifolyjon. Vizet melegített a kondérban, mert porzsolni nem lehetett, pedig szalma volt bőven a kolhozban. Lekapasztottuk, és mindjárt fel is bontották, de megtisztítva csak reggel lett. A belső részt a kolhoz mellett, a szántáson elástuk. A század délben finom bőrös pörköltet kapott, senki nem kérdezte, hogy honnét van. Mindenki jóízűen fogyasztotta az adagját, még a Hetesi hadnagy és az őrnagy is. Csak az volt a baj, hogy a 90 kilós disznó egy nap alatt elfogyott. Második nap megint jöttek azok, akikkel először voltunk, hogy este megint menjünk el. Mondtam, hogy jól van, de olyan gyakran nem mehetünk. Este megint elmentünk, ugyanúgy, mint két nappal ezelőtt, kilestük az őröket, az eső most is esett, de erősebben, mint a múltkor. Megint én mentem be a szállásba, de most valahogy a disznó, amit kiszemeltem, nem úgy állt, ahogy kellett volna. Nem a homlokát találtam el, hanem az orrát, a disznó éktelenül elkezdett ordítani, mi pedig futásnak eredtünk. De nem a szállásunk felé, hanem egy kis erdőbe. A németek nagy lövöldözésbe kezdtek, erre fel a századunknál is riadó lett, mi pedig kívül maradtunk. Csak akkor lett botrány, mikor kerestek, és engem nem 203
