Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Vihar előtti csend
XII. rész 1. Vihar előtti csend Decemberben a novemberi harcok és az emberveszteség a katonák lelki világát nagyon megviselte. Mind többször hangzott el, hogy miért hoztak bennünket ide, ez a háború nem a mienk, minket az oroszok nem bántottak. Hiába volt a tábori lapokra ráírva, hogy Magyarország sorsa az orosz harcmezőkön fog eldőlni, azok a katonák, akik a családjukat otthon hagyták és nélkülöztek, rájuk meg a halál leselkedett, nem lelkesedtek. Nem is érdekelte őket, hogy mi van a tábori lapra írva. Amikor 1941. szeptember 26-án kijöttünk, azt mondták, hogy karácsonyra már otthon leszünk. Addigra már vége lesz a háborúnak és le fognak váltani minket. Ezt akkor sem hitte el senki, pedig akkor még előre mentünk. Közben a gorodnyai, a gluhovi és a Hutor Mihajlovszki temetőt sokszor meg kellett nagyobbítani, egyre több és több bajtársunk kapott itt örök nyugvóhelyet, de őrnagytól felfelé egy sem, még százados is ritkán. Pár nap múlva néhány idősebb katona, aki már több mint egy éve kint volt, kapott három hét szabadságot. Nemcsak nálunk, az egész hadosztálynál. Többek között Schneider zászlós is, de kapott olyan megbízást is, hogy a pótlást és a váltást is hozza majd ki. Szegény Pali, amikor elment, nem gondolta, hogy ez lesz az utolsó karácsonya. December 10-e tájékán Platti őrnagy hivatott, hogy jelentést kell vinni a hadcsoport parancsnokságnak. Rudnya olyan 25 kilométerre volt tőlünk. Szűcs Andrással, az egyik hírvivővel, felnyergeltünk és elindultunk. (Mert egy embernek nem volt szabad elmenni egyedül hosszabb útra.) Reggel szép tiszta idő volt, körülbelül 8-10 fok, mínuszban. Lovasságnak ez kényelmes két óra útnak felelt meg. Csak azért hűlt le a levegő, mert előtte pár nappal olyan 10 centi hó esett. De az már meg is maradt. Nem is kellett két óra, ott is voltunk. A parancsnokság egy iskolaépületben volt. A lovainkat egy színfélébe kötöttük be, mert nem mi voltunk az elsők. Már volt ott vagy tíz darab hátasló. Lovainkat elláttuk szénával, az volt elég, nem tudom, hogy kié volt, a többiek is onnét vitték. Bementünk az épületbe, a folyosón leültünk egy padra. Először a naposnál bejelentkeztünk, mert a szolgálati utat ott is be kellett tartani. Voltak ott tisztek, meg tiszthelyettesek is, meg néhány közlegény. Gondolom, hogy azok olyan lovászfélék lehettek. De ott is megtartották a tiszt urak azt a bizonyos távolságot. Nem ültek oda, ahol a tiszthelyettesek voltak. Egyedül én voltam szakaszvezető, a honvédeken kívül a legalacsonyabb rendfokozatú. Egy öreg törzsőrmester mellé ültem. O már az első világháborúban is részt vett. Beszélgettünk, hogy melyikünk milyen csapattesttől való. Elmondta, hogy tartalékos, és egy éve, hogy kint van, de még nem volt szabadságon. Azt mondták neki, ha megjön a váltás, akkor hazamegy. Mondtam neki, hogy én is ugyanúgy vagyok. Igaz ő már közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Ahogy ott beszélgettünk a folyosón, feltűnt egy tiszti csoport: volt közöttük főhadnagy, százados, meg őrnagy és Tímár Kálmán ezredes, akihez nekünk is küldetésünk volt. Gondolom, hogy azok, akik ott beszélgettek, a parancsnoksághoz tartoztak, mert zubbonyban voltak. Egyiket sem ismertem, csak Tímár Kálmán ezredest. Hogy miről beszélgettek, azt nem tudom, meg mi is el voltunk foglalva a magunk témájával. Egyszer csak arra lettünk figyelme158
