Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
X. rész. 1942 júliusától
a fekete kávét, meg a fél ded pálinkát fejenként. Én nem készültem, mert nekem még mindig nem volt beosztásom. Egyszer csak jött Pázmány Péter azzal hogy készüljek, mert ez az őrnagy úr parancsa.- Nem értem, nincs beosztásom, fel sem szereltem, és menni kell? - mondtam a Péternek. - Mit fogok csinálni?- Azt nem tudom. Menjél a Soltészhoz (törzsőrmester volt) és szerelj fel! Amikor a század megindult, én is felsorakoztam a szakaszommal. De nem mentem velük, lemaradtam Pázmány Péterrel a harmadik szakasszal. Az úton beszélgettünk, mert egymás mellett lovagoltunk. Mielőtt Raskovicsit elértük, kiabálták a nevemet, hogy menjek előre az őrnagy úrhoz. Belenyomtam a sarkantyút a Virradat oldalába és vágtában előrementem, mivel a század ügetésben haladt. Mikor elértem az őrnagyot jelentkeztem nála. Azt kérdezte:- Ismerős maga ezen a vidéken? Járt már maga erre?- Igen, jártam őrnagy úr!- Tudja maga hol van Nikicseke?- Igen, tudom őrnagy úr! Akkor egy-két percre megállította a századot, elővette a térképet és kezdte magyarázni.- Ide figyeljen, maga elmegy egy megerősített rajjal, oldalbiztosítóba! A század Podivatye irányában támad, egy német zászlóaljjal, a maga feladata az lesz, hogy, a támadást biztosítsa, nehogy oldalból támadás érje őket. Válasszon magának egy rajt, maga jobban ismeri a századot, mint én!- Kuglics őrvezető raját kérem! - mondta az őrnagynak. A század ment tovább, én pedig megvártam a rajt. Ismertettem a feladatot, és amikor a falun keresztülmentünk, mi eltértünk jobbra egy dűlőúton. Nikicske nem volt messze, körülbelül négy kilométer, egy erdőben terült el. Nem falu volt csak tanya, amikor megközelítettük, először átnéztük, nehogy meglepetés érjen bennünket. Aztán elfoglaltuk tüzelőállásunkat, egy hatalmas hajdina táblában egy domborulaton, abban az irányban, ahonnét a támadást vártuk. Nikicske tőlünk jobbra esett, előttünk 400-500 méterre egy lábas erdő húzódott. A dombszélen, jó széles arcvonalat csináltunk, a golyószórót középre tettük. A lovaink vagy fél kilométerre hátul voltak, egy kiszáradt folyómederben. így vártuk a támadást. Mondtam az őrvezetőnek:- Ma könnyű dolgunk lesz.- Én is úgy látom - mondta. Gondoltuk jó lenne megreggelizni. Éppen csak kibontottuk a kenyérzsákot, amikor bal felől az úton, amelyik a Raskovicsiből vezetett, hosszú menetoszlopot láttunk jönni. Mindjárt tudtuk, hogy a németek jönnek. A mi századunk akkor már felfejlődött a támadásra. Kis idő múlva láttuk, hogy a németek is felfejlődnek. Egyszer csak a németek éktelen aknavető meg géppuska tüzet zúdítottak ránk. Rövid idő múlva az oroszok is felfigyeltek az erdőből, azok is elkezdtek lőni minket. Szerencsénk volt, hogy az oroszok az aknavetőjükkel rövidet lőttek. Rakétát nem akartam fellőni, mert akkor az oroszok pontosan megtudják, hogy hol vagyunk, és bemérnek. Mellettem feküdt Horváth Rezső honvéd, mondtam neki, hogy valahogy kússzon hátra a völgybe, ott már nem lőnek annyira. Keresse meg az őrnagyot, intézkedjen, hogy saját csapat ne lőjön bennünket. Az őrnagy bizonyára elfelejtette, hogy minket odaküldött, ami később be is igazolódott. Azt mondta a honvéd, hogy ezt a parancsot megtagadja, de akkor már a hátunk 146
