Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
X. rész. 1942 júliusától
- Üljetek fel, és menjetek az állomásra. Szűcs, Te pedig hozd vissza a lovat! Érted?- Igen főhadnagy úr! - felelte a honvéd. Ezzel lóra ültem és megindultunk az állomásra. Többet Toszt főhadnagyot nem láttam, amikor visszamentem a szabadságról, hallottam, hogy őt is előléptették századossá. Mikor az állomásra kiértünk a Szűccsel, a többiek már elmentek. Szűcsöt visszaküldtem, én meg ott maradtam, tudtam, hogy a szabadságos vonat csak másnap 10 órakor indul Koronyevóból. Nem volt messze, Vorozsbától 40 kilométerre. Este hat órakor kaptam egy tehervonatot, nyolcra értem be a városba. Egy katonaotthonban szerencsére hamar megtaláltam a mieinket, mert a napos eligazított. Ott osztottak egy tál levest, meg adtak hozzá egy szelet kenyeret és lefeküdtünk. Azon a szénán, ami a szobában a padlón volt, nem lehetett aludni. Majd megettek bennünket a tetűk. Egész éjjel a padlón üldögéltünk, ahogy kivirradt, megittuk a két deci feketét, aztán kimentünk az állomásra. Fél tízkor a megérkezett a szabadságos vonatunk. Kurszkból indult, mert onnét volt már keskeny vágányú vasút. Felszálltunk és a fekete gőzös megindult velünk hazafelé. Ez a szerelvény kizárólag szabadságos katonákat szállított. Budapesttől-Kurszkig háromnaponként indult, de legtöbbször nem sikerült három nap alatt hazaérni, mert a pályát a hadiszállítások lefoglalták. Meg ezen az útvonalon szállították a német és magyar sebesülteket is. A vonat túlzsúfolt volt, kizárólag csak ülni lehetett, a szerencsések a csomagtartón feküdtek. Útközben bombatámadás ért bennünket, szerencsére nem járt nagy veszteséggel, azt a pár sebesültet elvitték a kórházba, mi pedig tovább robogtunk. Bahmacs után Kijevben álltunk meg vagy két órát, én megpróbáltam megkeresni a Jampoli sebesülteket, de egy napot késtem, mert az előtte való napon elszállították őket Debrecenbe. Visszamentem a szerelvényre. Azon az útvonalon jöttünk, amit egyszer már gyalog is végigjártunk. Csak a harmadik nap reggelén értünk Lavocsniba. Ez már a történelmi Magyarország határán van. Itt lefertőtlenítettek bennünket a tetvektől, meg sajnos más ingóságoktól, - ha volt valakinek olyan értéke, ami nem tartozott a felszereléshez. A tisztektől semmit nem vettek el, mert azokat külön épületben fertőtlenítették. (Ők külön étkezdében kapták meg az ebédjüket, két fogásos menüt. Mi pedig kaptunk fél liter vágott borsót, meg talán úgy tíz deka lókolbászt. Itt megint megmutatkozott, hogy a legénységi állománynak mennyi tekintélye volt. Csak annyi, amit Ady Endre is megénekelt A mesebeli János c. versében: „Bajban van a messze város, Királyfiak s nagy leventék, Gyűrkőzni kell a Halállal: Ha palástjukat ott-hagyták: Gyűrkőzz, János, s rohanj, János. Rohanj, ha rongy is a mentéd.” Annak azért örülök, hogy addig, amíg Toszt főhadnagyok, Hídvégi hadnagyok, és Bérezel, Schneider, Rátonyi, Pázmány zászlósok voltak, a tiszteknek nem volt külön konyhájuk. De 1943-tól már nálunk is külön konyhája volt a tiszteknek. A 13-dik gyalogezrednél előfordult, hogy a katona éjjel kiment a senkiföldre krumplit szedni, amikor visszaért, a hadnagy megfogta, és másnap két órára kikötötték, azzal, hogy a magyar katona nincs rászorulva élelmiszerlopásra. Ekkor már a magyar katonák 80%-ánál már semmi lelkesedés nem volt. Hiába volt ráírva a tábori lapokra, hogy Magyarország sorsa az orosz harcmezőkön fog eldőlni. Eldőlt, jó pár magyar elpusztult az értelmetlen harcokban. Estefelé a fertőtlenítés után, ismét felszálltunk a szerelvényre. Ezután már minden állomáson megálltunk, mert mindenütt volt leszálló. Kassánál már annyira megürült a szerelvény, hogy 141
