Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
X. rész. 1942 júliusától
a civil lakosság is velünk utazott. Mire reggelre Pestre érkeztünk, már csak a Pest környékiek meg a dunántúliak maradtunk. Itt mindenki azon volt, hogy kapjon vonatot, és mihamarabb hazaérjen. Egy észak-komáromi gyerekkel tehervonattal utaztunk Komáromig. így ebéd után két órakor már idehaza voltam. Másnap már mentem is a vállalatomhoz felvételre, két hetet ledolgoztam, kerestem egy kis pénzt, aminek a nagyobbik részét otthon hagytam, mert még otthon volt az öcsém és a húgom. Mikor eljöttem hazulról, anyám akart adni pénzt, de nem fogadtam el. Mondtam neki, hogy ahová én megyek ott pénzre nincs szükség, azért küldtem haza a zsoldomat is. Mert én nem kártyáztam el 21-en, meg ferblin a pénzem. Augusztus 12-én indultam vissza a frontra, akkor az újságok sokat írtak a második hadseregről, az urivi, korotojaki hídfő harcokról. Pesten volt a gyülekező a Keleti pályaudvaron. Onnét indult a szabadságos vonat vissza a frontra 13- án éjjel egy órakor. És a szerelvény ismét megindult kelet felé, ahol a halált osztották. Ki tudja, hogy akik akkor idehaza voltunk, azok közül hányán maradtak örökre Oroszország valamely vidékén. A lengyel városokban az állomáson ahol a szerelvény elhaladt, a lengyel asszonyok a kicsinyeikkel ott álltak a vasút mellett és kiabálták: Magyar kicsi kenyér! vagy Pán kicsi hleba! (Uram kicsi kenyér!) Nem egy magyar katona elosztotta a kenyerét, de a tisztek nem osztottak szét még egy dekát sem, mert ki sem szálltak a kocsiból. Aztán láttam, amikor a német katona puskatussal zavarta el az asszonyokat. A magyarok meg hújjogták a németeket. Én a rúd mákos kalácsomat vágtam el és odaadtam az egyik asszonynak, aki mellett két kisgyerek állt, a harmadik meg a karján. Rögtön elosztotta a gyerekek között, magának egy falatot sem hagyott. Erre neki adtam az egész rudat. Azon a szerelvényen minden katona elosztotta a hazai csomagját. Főleg a Przsemyslben és Lembergben, meg Bródin osztottak el sok élelmet a magyarok, de a németek mindjárt elzavarták a lengyeleket, bizony nem egyszer puskatussal kényszerítették őket, hogy hagyják el az állomás területét. A gyerekeket is! A vonaton a katonák nagy része szidta a háborút. Ha Horthy és Hitler hallotta volna, hogy milyen véleménnyel voltak a katonák nagyon csodálkoztak volna. Sokan mondták, hogy minek megyünk vissza, nekünk sem a Donnál, sem a Brjánszki erdőben, semmi keresnivalónk nincsen. Nyíltan hangoztatták, hogy Horthy csak nyomorúságot és mérhetetlen szegénységet adott. - Abszolút nincs miért harcoljunk! - ezt nemcsak a katonák, de századosok és ezredesek szájából is hallottam. Sőt Szabó László vezérőrnagy, hadosztályparancsnokunk is azt mondta:- Ez a háború nem a mienk! Miránk ezt a háborút, ránk erőszakolták! A vonatunk lassan haladt Kijev felé. Kijevtől nyugatra úgy 60 kilométerre Fasztovban összeütköztünk egy német gyorstehervonattal. A vonat akkorát lökött, hogy leestem a polcról, azokra, akik a pádon ültek. Volt jajgatás, kinek az oldalbordája, kinek a lába, keze törött el. Mikor kiszálltunk, akkor láttuk, hogy a két mozdony egymásba felágaskodva állt, a hátsó négy vagon meg felborult. Már húzkodták is a sebesülteket meg a halottakat, a két mozdonyvezető is meghalt. A német kocsikból hordták a sebesülteket, meg a halottakat. A szerelvényhez egy német vasúti tiszt meg egy magyar százados jött a sebesülteket összeszedni, meg a kárt felbecsülni. A kocsiban egy tüzér szakaszvezető erősen magyarázott a német tisztnek:- Nézd meg! Mit csináltatok! Mennyi ember megsérült, ott van, el van törve a lába!- Gut! Gut! - mondta a német. 142
