Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)
HORVÁTH PÁL: A MEGKÉSETT POLGÁRI ÁTALAKULÁS IDŐSZAKÁBAN
jóval a doktrinerek színrelépését megelőzően, communis oponio-vá merevedett. Egészében a magyar reformkor levegőjét „szaturálta" például az a gondolat, hogy „...valódi szégyenünk az institúciókban" keresendő, mert „...higgyétek el, ti kik az extra Hungáriám non est vita-t oly szívesen ajkatokon hordjátok", hogy (ez) anyagi hátramaradásunknak is legfőbb oka. Ezzel egybehangzóan immár a forradalmi átalakulásunkat több mint fél évszázaddal megelőző időkben gyökerezett a hit, hogy a nemzeti nyelv és nevelésügy intézményesítése is ilyen értelemben lett a sürgető legiszlációs feladatok egyike. Csak az adott kor alapvető történelmi sajátosságainak a felidézése nyomán érthető az a paradoxon, hogy a művelődésügy, illetve a nemzeti nevelés megreformálását célzó legiszláció ilyen módon történő túlértékelése valójában a közelgő társadalmi forradalom tagadásának a derivátuma volt. A jelenség történelmi eredői pedig onnan fakadtak, hogy a közelgő átalakulás előtörténetének a cselekvő részeseivé válhattak olyan társadalmi rétegek is, amelyeknek „...a liberalizmusa (eleve) forradalomellenes volt". „Magyarország újjászületése nem forradalom, hanem békés reformok útján czéloztatik" — idéztük ilyen értelemben — s van-e józan ember, e hazában, ki azt másképp akarná?..." Főként az ismert soknemzetiségű birodalmak elnyomott népeinek az öntudatra ébredésére, reformmozgalmaira gondolva jogosnak tűnik az imigyen megfogalmazott kérdés, mert való igaz, hogy csak az árutermelésbe, illetve a fejlett Nyugat új eszmeáramlataiba is bekapcsolódó (polgárosodó) nemességnek volt például a politikai harc megvívásához szükséges fóruma. Nemcsak nálunk, hanem még a Porta által elnyomorított román fejedelemségekben is a „liberális bojárok" kerülhettek tehát a politikai harc élvonalába, sőt hazánkban „...a negyvennyolcas átalakulást vezető liberális nemesség gondoskodott arról (is), hogy ...kezében maradjon a hatalom ". Való igaz tehát, hogy az adott kor eszmetörténeti (politikai) folyamatai jóval ellentmondásosabbak, mint ahogy (azt) eddig gondoltuk. Az idegen elnyomás elleni harc nálunk és másutt is a kontinens keleti felében ab ovo magával hozta tehát, hogy az institúciók polgári értelemben vett megreformálásának a gondolata úgyszólván kizárólag jogalkotási (legiszlációs) követelményként tűnt fel a megkésett polgári átalakulások előtörténetében. így az irodalmi és a nyelvújító mozgalmakkal párhuzamosan hullámzott a közgondolkodás eljogásziasodása, amelynek a gyökerei nálunk a 18. század utolsó harmadába is kitapinthatóan visszanyúltak. A hazánkban kibontakozó szellemi erjedés persze — miként ismeretes — nem egyedülálló és nem is a legfejlettebb formája volt a megkésett polgári átalakulások előtörténetének. Valójában ugyanis Dél-Itáliától a porosz királyságig, illetve a Rajnától a két román fejedelemség (Moldva és Havasalföld) határáig szélesedtek egy minden korábbitól elütő társadalmi átalakulás kontúrjai évtizedekkel az 1848-as forradalmakat megelőzően. Az akkori világ legreakciósabb hatalmai alatt élő népek egész sorának a felszabadítása került ezzel egyidejűleg a politikai gondolkodás élvonalába és az ide sorolható törekvések gyakran a megkésett társadalmi átalakulások ügyét is maradandóan befolyásuk alá kényszerítették. A kreatív történelmi cselekvés számottevő tényezőjévé mégis job-
