Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban

dául, hogy csak a váci püspöki palotára öt helyről futott be követelés a haladéktalan átadásra. Az egyes vagyontárgyak sorsát a diktatúra bukása után is csak nagy nehézségekkel lehetett tisztázni. A likvidálás folyamatát nehezítette, hogy egyes helyeken már be is fejezték, míg máshol hozzá sem tudtak kezdeni, esetenként a lakosság spontán ellenállása miatt. A szervezetlenség áthidalását májustól Fáber úgy szerette volna elérni, hogy a helyi direktóriumok által delegált likvidáló bizottságok helyett (vagy azok mellé) Budapestről központi és jobban „felkészített" likvidáló megbízottakat küldött ki, illetve helyettesével, Apátival igyekezett minél több helyszínre személyesen ellátogatni, hogy a központilag egységes irányítást biztosíthassa. (Ezek a személyes látogatásai később nagyon fontos szerepet játszottak az ellen indított büntetőperben.) A vidéki helyszíneken, fővárosi templomokban, szerzetesházakban stb. Fáber egyrészt az egyházi vagyonnal kapcsolatos kommunista elképzelések helyességéről igyekezett az egyháziakat meggyőzni (talán mondani sem kell, hogy mérsékelt sikerrel), másrészt pedig arra igyekezett rábírni őket, hogy lépjenek ki az egyházi rendből. Eszközei - mint arra a per során visszatérünk - nagyon is változatosak voltak a fenyegetéstől, a szelíd rábeszélésen át a könyörgés és az önsajnáltatás kísérletéig. A Tanácsköztársaságot követő megtorlás jogi vonatkozásai és a lefolytatott perek általános tudnivalói A Tanácsköztársaság történeti megítélésében szinte semmiben nem értettek egyet az 1960-as évek hivatalos álláspont-megfogalmazói az 1920-as évek elején megfogalmazódó, hasonló súlyú nézetekkel. Jószerével az egyetlen markáns kivétel talán csak az 1919-et követő megtorlás törvényi-büntetőjogi megalapozottságának hiányosságaival és a lefolytatott eljárás, valamint az ítéletek koncepciós jellegével kapcsolatos. Sőt, ha a 20. század végén, több történelmi sorsforduló távlatából újraolvassuk az 1960-as években például Rév Erikának a népbiztos-perekről írott tanulmányait, és leszámítjuk a jogtörténeti érvelésére - jól elkülöníthetően rárakódott hivatalos Tanácsköztársaság-mítoszt, megállapításai ma is érvényesek, következtetései és tárgyalásmódja kiegyensúlyozottnak tűnnek. Mind a kortársak, mind a marxista jogtörténetírás jegyében újraolvasó utókor a Tanácsköztársaság utáni jogi megtorlás folyamatában elsősorban az ún. népbiztos-perekre koncentrált. (Természetesen jelen elemzésünkben eltekintettünk egyrészt a fehérterror, mint spontán „megtorlás" elemzésétől, és az állam általi, vagyis figyelmünket csak a bírósági úton kimondható szankciókra irányítottuk. Másrészt pedig a büntetőjogi szempontból is mindig eltérő megítélés alá vont katonai vezetők, erőszakszervezetek elleni eljárásokról, és kizárólag a proletárdiktatúra politikai vezetőivel foglalkoztunk.) Az 1919. augusztus 1-jei bukás után a Tanácsköztársaság számos politikai meghatározó személyisége külföldre távozott, akik Magyarországon egyáltalán elfoghatok voltak, jórészt második vonalbeli személyiségek, illetve olyanok voltak, akiknek nem állt módjukban valami miatt az emigrációt