Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban

ennyire tisztázatlan volt, hogy kaphatnak-e az egyházak például a műemlék-jellegű templomok fenntartásához segítséget. Az első, április elején kiadott rendelet szerint nem, ugyanakkor később Garbai Sándor, a kormányzótanács elnöke az ilyen kiadásokat államérdeknek tekintette, és Fáber Oszkár is hol hozzájárult azokhoz, hol nem A Tanácsköztársaság által többször kinyilvánított teljes lelkiismereti és vallásszabadság nyilvánvalóan fikciónak bizonyult, hiszen az állam egyértelműen jogot formált arra, hogy beleszóljon a hitélet kereteinek kialakításába, a munkástanácsok megbízottai például megjelentek a miséken, istentiszteleteken és ellenőrizték az elhangzottakat. Április 17-én jelent meg Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos rendelete a vallás szabad gyakorlásáról, melyhez kísérő utasításként fűzték, hogy a lelkésznek a szöveget „szelleméhez hív magyarázattal" kell kísérnie. Számos problémát jelentett az a törekvés, hogy a templomokat eredeti céljukban (legalábbis ekkor) meghagyni kívánták. A Tanácsköztársaságnak ugyanis számos vidéki agitátora szónokolt a templomok kisajátításáról, s arról, hogy azokból mozit, kabarét csinálnak. A központi szervek nem is győzték mindezt a közvéleményben eloszlatni. A zűrzavarra jellemző, eleinte Fáber Oszkár is szorgalmazta, hogy a kiüresedni vélt templomokat profán célokra (hangverseny- vagy kiállítóteremnek) használják. A lelkészlakásokat pedig később ugyanúgy kisajátították, mint a többi „burzsoának" minősített tulajdonosét, gyakran költöztettek be munkáscsaládokat a paplakokba. Tény ugyanakkor, hogy számos helyi direktórium lehetőséget adott a helyi lelkészeknek lakásuk háborítatlan megtartására. A Tanácsköztársaság által teremtett viszonyok talán legjobban az egyházi vagyon lefoglalása (szocializálása) kapcsán tanulmányozhatók. Fáber Oszkár mindenütt elrendelte helyi likvidáló bizottságok felállítását, és előírta, hogy vegyék köztulajdonba az egyházak vagyonát. A munka azonban nagyon vontatottan folyt, részben azért, mert a helyi direktóriumok többnyire nem szívesen vállalták a kényelmetlen feladatot, elsősorban pedig azért, mert Fáber újabb és újabb rendeletei sem tudták pontosan tisztázni, pontosan mit és hogyan kell lefoglalni. Egyes helyeken már-már nevetséges módon folyt a leltározás (köztulajdonba vették például a lelkész szeneslapátját, az egyházi iskola szeméttartóját, padláson tárolt üres festékesdobozait stb. is), de általában nehéz volt eldönteni, mi az, ami az egyházi szertartások zavartalan lefolytatásához elengedhetetlenül szükséges. Több jóindulatú likvidáló bizottság szinte mindent ilyennek minősített, mások viszont - aligha kiszűrhető módon - saját zsebükre szocializáltak. A pénzt és értékpapírt gondolkodás nélkül elvitték, néha nem is mérlegelve, hogy mi abból szükséges az elemi feladatok ellátására. Később alkalmasint Fáber is tiltotta a nemesfém kegytárgyak lefoglalását, de jellemző, hogy a diktatúra bukásakor még Szabados Sándor közoktatásügyi népbiztos páncélszekrényében is bőségesen találtak ilyeneket. A szocializálás nehézségeit fokozta, hogy az egyházi vagyon felhasználása kérdésében a Tanácsköztársaság legkülönfélébb szervei (Fáber hivatala mellett több népbiztosság, helyi direktórium, a Vörös Hadsereg, a Vörös Őrség stb.) érezték illetékesnek magukat az intézkedésre. Az egyházi épületekbe mindenki be akart költözni, jellemző pél-