Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 22/2000 (Győr, 2000)

Tanulmányok - FAZEKAS CSABA: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847-48. évi országgyűlésen

elintézése átalakulási korunk egyik fó igénye, enélkül ősiség, adó s egyéb napirenden lévő tárgyaink egészen tisztába hozatni egészen sohasem fognak s nemzetiségünk is veszélyeztetve lesz mindig." A veszélyt fóleg abban látta, hogy a külföldiek gyarmatként kezelhetik Magyarországot, ugyanakkor a túlzott szigorítással sem szabad elijeszteni a beköltözni vágyókat. Úgy érezte, hogy az alsó tábla törvényjavaslatát vissza kell küldeni, s annak megvitatása előtt az alapelveket kellene tisztázni, elsősorban hogy az országgyűlés mellett más hatóság ne honosíthasson, továbbá fó szempontnak a beköltözők vallási hovatartozását és erkölcsi megbízhatóságát kell tekinteni, amit az okmánybeszerzés nehezítésével is fokozni akart. Az elhúzódó vitában ez utóbbi szempontot vette fel Ocskay Antal kassai püspök, aki Vayt támogatva tipikus egyházi érvelést fogalmazott meg: „Ami a vallást illeti, nem akarom, hogy a honosítási törvény örve alatt e hon mindennemű vallások gyűlhelyévé alakuljon, mert ezt nemcsak a fennálló törvényeink tiltják, de ezt magának a polgári álladalomnak az érdeke is ellenzi, annál inkább, mert a vallás a státus jólétének sarkalapja, nem lehet tehát a polgári álladalom a vallás iránt közömbös, éspedig annál kevésbé, mennyivel bizonyosabb, hogy a státus jólétét semmi inkább úgy nem veszélyezteti, mint a vallástalanság, vagy oly vallás követése, mely a polgári társaság céljaival és annak sarkalatos törvényeivel ellenkezik." Az állam által tolerálható felekezetek alatt értelemszerűen legfeljebb csak az akkor már bevett vallásokat értette.

70 A főrendi ellenzék tagjai közül Teleki László és Batthyány Kázmér az alsó tábla javaslatának részletekbe menő megvitatása mellett foglalt állást. Ekkoriban készítette el Rimely is feljegyzéseit a honosítás ügyéről.

71 Számára az alapkérdést a definíciók problémája adta, számos feljegyzése elejére biggyesztette a „ki a magyar?", „ki a honpolgár?" stb. mondatokat, mint felmerülő kérdéseket, melyre saját maga is választ adott: „[honpolgár az], ki a hontörvény oltalma alatt és annak minden jótékonyságával él".

72 A fóapát úgy gondolta, élesen meg kell különböztetni az országgyűlés által honosított személyt, amely továbbra is nemesi címadományozást (indigenatust) jelentene, eltérően a törvényhatóságok által elismert „csak közönséges polgári jog" megadásától (incolatus). S mivel a „két honosítás módjának külön foganatja vagyon", világosan kitűnik, hogy lényegében a nemesi kiváltságok változatlan fenntartása mellett kardoskodott. Az országgyűlés által elismert honosításhoz Rimely nem kívánt volna „kellékeket" vagyis előfeltételeket (ezek a nemesség-adományozás folytán adottak), viszont azokat szigorúan vette volna a törvényhatóságok esetén. Problematikusnak találta a szövegben, hogy a rendek ja/ü Vay és Ocskay beszédeit ld.: Főrendi napló, 1848. 289-291., 294. p. 71 Egy kis cédula mellett két általa jegyzetelt röpívet találtunk: Rimely-iratok, sz.n.; 93. sz.; 111. Függelék IV. 72 Kossuth eleve elvetette az efféle meghatározásokat a törvényből, mondván „könnyebb a definíció szükségességét kimondani, mint [...] helyes és kimerítő definícióját adni; mi legyen a honpolgár, ennek az egész törvény szerkezetéből kell kitetszeni, ha azon majd átmegyünk, s a priori helyes meghatározást adni alig lehet." KLÖM. XI. 381. p.