Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 22/2000 (Győr, 2000)

Tanulmányok - FAZEKAS CSABA: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847-48. évi országgyűlésen

nak (talán ezért nem került sor Rimely ilyen értelmű beszédének elmondására sem), inkább a téli hónapokkal kapcsolatban fejti ki ellenvéleményét.

168 Az évenkénti ülésezéssel szemben másik fö ellenvetését „eszmélkedéseiben" Rimely főapát az anyagiakra alapozta. Úgy gondolta, hogy az országgyűlések költségei eddig is elviselhetetlen terhet jelentettek a lakosság számára, mely lázongásokkal fog tiltakozni a folyamatos törvényhozás eltartása ellen. Szerinte az ötlet ellen szólt az „egyébkint is már mélyen sebzett nemesség" nehéz pénzügyi helyzete, mely aligha viselné el az országgyűlés fenntartásából fakadó többletkiadásokat. Rimely harmadik ellenérve elsősorban a főrendek körében számíthatott volna támogatókra, kifejtette ugyanis, hogy ha egy évben az ország „világi és egyházi fóelöljárói" hónapokat töltenek a tanácskozásokkal, nem tudják ellátni azt a fontos társadalmi feladatot (például a püspökök egyházmegyéjük kormányzását), mellyel eredetileg megbízattak, a nagybirtokosok hosszú időre elvonatnak gazdaságuktól. Negyedik, ám igen hangsúlyos helyre tette több helyen is a főapát, hogy szükség esetén, ideiglenesen összeülhetnek a törvényhozók gyakrabban is, alaptörvényül azonban ezt kijelenteni nem volna szabad. Kicsit nehézkes megfogalmazással, de még annak elismerésébe is belement, hogy „a jelenkor, vagyis mint mondogatni szeretjük, az átalakulásunk a gyűléseket szükségessé teszi", de mint írta, „hogy a jövendőben minden évben tartassék országgyűlés - mint tehát a törvény örök időkre alkottatik, úgy a gyűlés tartása is - ebbe meg nem egyezhetem". Máshol még világosabban fejtegette: „A rendek az évenkinti gyűlés tartását az átalakulás alapján építik, következőleg a roppant teendők sokaságán, [...] de ezen okok csak ideiglenesek, rövid időre tartandók, amiért is csak ideiglenes törvényt, intézkedést kívánnak, mely legfeljebb addig tart, míg a súlyos ok meg nem szűnik, s az okozatot az okon túl terjesztik a rendek, úgy az okozatba, vagyis a törvényjavaslatba [...] meg nem egyezhetem." Rimely alig akarta elfogadni a tényt, miszerint 1848 márciusában egy alapjaiban új politikai intézményrendszer kialakulásának volt tanúja, ezért inkább az „ideiglenes" reformok elfogadtatása után szerette volna a „800 éves" rendi alkotmány minél pontosabb restaurációját. Ötödik, egyben talán legsúlyosabb ellenvetését ezúttal is az uralkodó szerepének megengedhetetlen korlátozásában jelölte meg, abban, hogy „őfelsége legjelesebb jussainak egyikét sarkaiból kiforgattatva látom". A királytól „kérni szabad és [hozzá] folyamodni" - írta, de az uralkodó kényszerítését igazságtalan, alaptalan, sőt a jóságos V. Ferdinánddal szemben még méltatlan, a nemzet becsületéhez nem illő tettnek is nevezte. „Az álladalom és a fejedelem közti viszonyoknak, ha nem örökösöknek, igen-igen állandóknak kell lenni." - szögezte le alapelvül, és úgy gondolta, a király és a nemzet közötti kölcsönös bizalmat, mint a politikai intézményrendszer alapját kár utóbbi részéről veszélyeztetni. „Nem nyom előttem [a latban] az az észrevétel vagy ellenvetés mit sem - folytatta erőteljes stílusban a főapát -, hogy őfelségén áll jogairól lemondani, mert erre röviden felelem: talán a nemzeten sem áll Főrendi napló, 1848. 359-360. p.; vö. Ruszoly, 1997b. 48-49. p.