Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 20/1998 (Győr, 1998)

A JOGALKOTÁS ÉVSZÁZADAI - Horváth Pál: A módszeres kutató-elemző jogi historizmus kezdetei és a Corpus Juris (Hungarici) seu decretum generálé

A történeti módszerek kiterjedtebb alkalmazása egyébként az egyházjog anyagában ab ovo szembetűnő. Az ellenreformáció is a hatásosabb történeti érvelés kibontakoztatását igényelte az egyetemen. E követelmény talaján szélesedett a kánonjog történeti anyaga és szűkebbre szorult a jogdogmatika. Számottevő irodalmi munkásság azonban jobbára csak a 18. század folyamán keletkezett. Különösen két nevet emel ki e sorból szakirodalmunk. Az egyik Markovics Mátyás, aki a hazai joggal összefüggő egyházjogtörténeti munkásságával (Ld. Principia juris ecclesiastici regni Hungáriáé. Budae, 1786.), a királyi kegyuraság, ill. a kegyúri jog eredetének elemzésével hívta magára a figyelmet. Ismét mások a tekintélyes nemesi családból származó Szegedy János nevét említik, aki bár a kánonjog hivatott képviselőjének számított, hatalmas irodalmi munkásságával „a magyar jog tudományos művelésében rést törőleg lépett fel." Pauler igen nagy lelkesedéssel szólt a Szegedy-életmű egyes összetevőiről, de nem a módszeres jogtörténet-tudomány, hanem a korabeli magyar jog megismerésének előmozdítóját látta benne, tőle van a találó gondolat, hogy „Önálló tudományos munkák által is előmozdítá a hazai jognak ismeretét." Ld. Adalékok (1878). Szalay Lászlónak a Publicistái dolgozatok első kötetében megjelent értékelése felidézéséből is az tűnik ki, hogy az 1848 előtti jogi közgondolkodásunk nagy reményt látott Szegedyben, idézem: „Különös, de való, hogy Szegedy Tyrociniuma és rubricái, melyek száz és néhány évvel ezelőtt jelentek meg, tudományosság tekintetében éppen nem állanak alantabb fokon napjaink commentatorainál." (Publicistái dolgozatok. I. Pest. 1847.) Tagadhatatlanul pozitív vonása Szegedy János munkásságának, hogy az a kor színvonalát meghaladó ismeretek hordozója már. Mégis, ha a Corpus Juris 1743-as kiadása körül szerzett érdemeit nem ismernénk, inkább csak a rendi-nemesi jog korabeli állapota iránt különös fogékonysággal rendelkező kánonistának mondanánk. Nagyjából így ítélte meg Pauler, majd Szentpétery Imre is. A tudománytörténet avatott képviselőinek egy másik csoportja pedig pusztán a régi magyar törvények összegyűjtése és kiadása körül szerzett érdemeit tartotta jogi gondolkodásunk historizmusához tartozónak. Paulernek azonban a már 1856-ból származó megemlékezése és még inkább az Adalékokban kifejtett részletes elemzése teszi érzékelhetővé, hogy többről van szó. Szerepe a kifejtett latin nyelvű műveiben ugyanaz, mint a Corpus Juris módosult, kiegészített változatának közreadásával. Feladata a rendi-nemesi jog, vagyis a jus patrium elasztikus fogalma alá sorolt anyagi és eljárási jogok hiányos ismeretének felszámolása, a szembetűnő hiányok kiküszöbölése. A korabeli hazai jog rendezetlen voltából adódott azután, hogy ezt a hiánypótló munkát mindenekelőtt a feledésbe merült történeti összefüggések feltárása útján lehetett végezni. Szükségtelen volna tehát Szegedy Jánosnak imputálni a modern jogtudomány alapozását, de azt igen, hogy a „hazai jog ismeretét" szolgáló buzgalmát „önálló tudományos munkák által is előmozdítani törekedett. A késő-feudális jogrendünk megértését szolgáló munkásságának nagy érdeme még, hogy az az ismeretforrások hiányosságain túl a werbőcziánus jog korszerűtlenségének megsejtését is magában rejti. (PAULER) Nem érintjük ezúttal e nagyívelésű életpályának a régibb törvényeink összegyűjtésével kapcsolatos összetevőit, a 18. századi magyar jogtudomány sajátos ötvözetű rendi-nemesi historizmusa azonban a felidézettekből is nyilvánvalóan kitűnik. Ez a történetiség azonban