Győri Tanulmányok - Tudományos Szemle 19/1997 (Győr, 1997)

GYŐR JELESEI - Mónus Imre: Dr. Bay Ferenc

tételből állt (5. sz. mell.) Az est második részében LISZT: Dante szimfóniáját adta elő az Albona Szimfonikus Zenekar, Francesco FRANCO karmester vezényletével. A zongorista BAY Ferenc. Egy s más, tisztázatlan azonban. Nem tudjuk - a kutatás ez irányban tovább folyik -, hogy ki lehetett ALBO. Találtunk ugyan a magánlevelezésben utalást erre a névre egy pécsi hölgytől, ám ez egyelőre nem adott semmi továbbit. A név nem szerepel egyetlen lexikonban sem. A Dante szimfónia nem tartalmaz zongorabetétet, tehát erre az estre valaki - minden bizonnyal maga BAY - olyan átírást hajtott végre, ami szokatlan. Erre még visszatérünk. Különös továbbá, hogy az estről sem előtte, sem utána nem tesz említést egyik helyi lap sem, holott BAY, kivált a Győri Nemzeti Hírlappal, szoros kapcsolatban állott. Egyáltalán megtartották ezt a koncertet? BAY Ferenc - mint előadó írásos dokumentum nem sok maradt ránk, de tudunk több olyan alkalomról, ahol zongorakísérőként vagy előadóként szerepelt. 1948. decemberében rendezett a VAOSZ egy karácsonyi műsort, ahol előadó volt és több szám kísérője. Két MENDELSSON-dalt énekelt HESSKY Márta és STARK Rózsi, majd FRANZ, R.: „Ősszel" és GRIEG: „Szeretlek" dalát énekelte SIMON János. Kísérőjük BAY Ferenc. Köztudott volt Győrött, hogy a zongora mellett rendszeresen működött orgonistaként is. A székesegyházban szokásos helyettesítője az orgonistának, sőt önállóan is fellép koncerteken - „sokan a jövő nagy előadóművészét sejtik benne". Ide kívánkozik egy idézet a „Liszt Ferenc Rómában" című írásból: „Harald Larsonnal együtt tértem vissza Rómából Budapestre... Egyik este Országház-utcai barátságos otthonunkban Liszt: Dante szimfóniájáról beszélgettünk, majd zongorához ültem, hogy néhány részletét eljátsszam. Francesca és Paolo megindító szerelmének zengő bánata töltötte be a szoba félhomályát, amikor halkan kinyílt az ajtó és szeretett professzorom, Fauler Ákos lépett be rajta. Annyi idő multán ma is látom őket magam előtt, amint a Magnificat utolsó akkordja után feléjük fordultam. Komoly és ünnepélyes az egyik, mint maga a gondolat, s mellette a másik aranyszőkén, ifjú kerubként, mint testet öltött zene....". Pauler megszólal: „Igen, Liszt zenéje maga az Isten felé törekvő, küzködő, vérző, a hit, remény és szeretet szárnyain repülő emberi lélek imája..."