Győr 1956. II. A forradalom utóvédharca - Győri Tanulmányok - Dokumentumgyűjtemény 18/1996 (Győr, 1996)

november 17.

Himnusz szavait kell idéznünk: — „nem leié honját a hazában." S hiába volt vasfüggöny/ aknazár, drótakadály, idomított vérebek és ávósok hada, aki elszánta magát, nekivágott akár a biztos halálnak is, csakhogy félelemben ne kelljen élnie. Határainkon belül pedig a felgyülemlő rettegés megérlelte félelmetes gyümölcsét: a forradalmat. S ekkor egekig csapott a félelem szülte harag, s pozdorjává zúzta az ávós diktatúrát. íme, ide vezetett a rettegésre alapított uralom. Most mélységes megdöbbenéssel ismét arra a következtetésre kell jutnunk, hogy elsősorban a félelem tereli népünk tízezreit Európa és az öt világrész útjaira. Ez a láthatatlan hajcsár kergeti szélnek a megtépázott magyarság reménytvesztett maradékait egy késői népvándorlás megrázó nyitányaképpen. De vajon szükséges-e? Önmagunknak tesszük fel a kérdést, akik otthonainkban vagyunk és itt is akarunk maradni. A válasz nagyon nehéz. Aki ma könnyedén dobálózik a súlyos szavakkal, az vagy lelkiismeretlen kalandor, vagy tájékozatlan és felelőtlen megtévesztő. A kérdésre a biztos válasz helyett hadd mondjuk el a nemzet életösztönéből fakadó reményünket és hadd utaljunk arra a történelmi felelősségre, amely hazánk határain belül minden becsületes magyarra hárul. Hisszük, hogy az október 23-án kezdődött forradalom vívmányait többé senki, semmiféle hatalommal el nem veheti tőlünk. A munkásság a legfélelmetesebb fegyverrel, a többé el nem vitatható sztrájkjoggal őrködik megtartásukon. S ugyanez a munkásság rendíthetetlen egységben védi az államosított üzemeket, bankokat, bányákat és a felosztott földeket az esetleges tőkés, nagybirtokos támadások ellen. Úgy véljük, végre itt az ideje a sajátos magyar hagyományokra épülő, elsősorban hazai adottságainkat figyelembe vevő független és semleges külpolitikát folytató magyar népi demokratikus államrend megszilárdításának. Ez pedig mindannyiunk közös ügye. Nem végzi és nem is végezheti el helyettünk senki. Szükség van minden dolgos kézre, minden gondolkodó magyar tevékeny segítségére. Azokéra is, akik elhagyták az országot, azokéra is, akik a kivándorlás gondolatával foglalkoznak. Hisszük, hogy az elmúlt évtized nem ölte ki belőlük a haza sorsáért érzett aggódást és a nemzeti létünk fennmaradása iránti felelősséget. Erre hivatkozunk e súlyos napokban, amikor egyesek felelőtlenül hirdetik, hogy fennmaradásunk egyetlen útja a világbarajzás, a szétszóródás, vagyis a nemzeti öngyilkosság. •A Rákóczi-szabadságharc leverése és a világosi fegyverletétel után több joguk lett volna elődeinknek a kétségbeesésre. Mégis reménykedtek és maradtak. Ez a mi dolgunk is: megmaradni e hazában, magyarnak.