Győr 1956. II. A forradalom utóvédharca - Győri Tanulmányok - Dokumentumgyűjtemény 18/1996 (Győr, 1996)

november 17.

Itt élned, halnod kell! Veszedelmesen ritkulnak soraink. A nyugati határ mentén falvak ürültek ki, Sopronban utcasorok némultak el, Győrött, Mosonmagyaróvárott majdnem minden harmadik házból útra kelt valaki. A rádióban pedig naphosszat szól az üzenet. „Megérkeztünk Bécs mellé, jól vagyunk. Aki hallja, adja át" Átlátszó hazugság azt mondani, hogy csak a fasiszták, vagy a javíthatatlan kalandorok menekülnek. Ezek is, de ők a kisebbség. Tudomásul kell vennünk, bármilyen fájdalmas is, hogy a társadalom minden rétege megmozdult, s egyre növekvő csoportokban csatlakozik a szomorú meneteléshez. Félre tehát a megtévesztő frázisokkal! A magyarság létéről van szó. Arról, hogy ezer esztendő után vállaljuk-e az esetleges megpróbáltatásokat is fennmaradásunkért — azért, hogy megtartsuk helyünket Európa közepén Kelet és Nyugat kapujában, ahol nemzeti létünk helyét a történelem kijelölte — vagy „mint oldott kéve" széthullunk a négy égtáj felé? Bármilyen megdöbbentő a kérdés, nem térhetünk ki előle. Mielőtt a választ megfogalmaznánk, arra a kérdésre kell felelnünk, miért hagyják el otthonaikat a bizonytalan jövendőért ezrek és tízezrek napjainkban? A városi és községi forradalmi tanácsok tagjai közül sokan a várható bosszú és megtorlás elől — tehát nem jószántukból — vállalták a hontalanság minden keserűségét. Másokat a jövőtelenség, a bizonytalanság hajszolt a nyugati útra. A parasztság egy része attól tartott, hogy visszatérhetnek a népnyúzó falusi kiskirályok, jöhet a kuláklista és a beszolgáltatás. A kisiparosok és kiskereskedők az elviselhetetlen adóterhektől való félelem miatt nem lelték többé helyüket otthonaikban. Diákok és tanárok, mérnökök és technikusok, munkások és hivatalnokok indultak útnak, mert úgy érezték, nincs miben remélniük. Egyes csoportokat a vallási és faji gyűlölet fellángolásától való félelem, végül a kisebb csoportot a kalandvágy, a könnyű élet reménye dobott a menekülők úttalan útjaira. E rövid — és semmiképpen sem teljes — felsorolásból is világosan látható, hogy az emigráció legfőbb oka a félelem. Rákosi nemzetveszejtő klikkje majd egy évtizeden át rettegésben tartotta a magyarságot, amely — a