Győri Tanulmányok - Tudományos Szemle 16/1995 (Győr, 1995)
Takács Miklós: A 10-14. századi falvak régészeti feltárása a Kisalföldön
típusok nemcsak a fémművesség körében mutathatók ki, elesik azon látszólagos érvényű ellenérv, hogy a sáncvár-rendszert a 10. században feltűnő új jelenségek azért nem érintik, mert az elsősorban a kerámiára alapoz. E vonatkozásban elegendő csak röviden utalni a honfoglalás után feltűnő, 10. századi új edényformákra : pl. a bordás nyakú edényre vagy a korongolt cserépbográcsra. A két világháború közt kidolgozott sáncvár-időrend buktatóinak bemutatását azzal szeretném zárni, hogy ezen, előadásomban csak vázlatosan bemutatott időrendi és emikai értékelési módszer a szlovák régészetben sokat vesztett erejéből az elmúlt másfél évtizedben, és manapság már a fiatalabb régésznemzedék egy része nem is alkalmazza. 222 A negyedik eltérésről, a szlovák régészek többsége által alkalmazott egyoldalú szláv szemléletről a fentiekben már többször is szóltam, bíráló hangnemben. Az ott felsorolt érveket felesleges lenne megismételni. Ehelyett inkább a magyar falurégészet két, fentebb már többször is hivatkozott kiválóságának, Szőke Bélának és Bóna Istvánnak egy-egy klasszikus érvényű megfogalmazását indézném: „... véleményünk szerint (...) egy etnikailag nem egységes birodalomban, amilyen az avar volt, olyan, mindennapi szükségleteket kielégítő kézművességet, amilyen a fazekasság, helytelen egyik vagy másik népesség kizárólagos tulajdonává minősíteni." 223 Továbbá: „Korunk kutatása nem egészen érthető módon túlbecsüli Közép- és KeletEurópa földbeásott házainak a jelentőségét. Etnikus jelzőkkel ruházza fel, a feudalizmus felé mutató, magasabbrendű életforma bizonyítékainak tekinti, korszakváltó újításként tárgyalja, hogy a kemencét magukba a házakba telepítik stb. A valóságban nyomorúságos fóldputrikról van szó, amelyek nem hasonlíthatók össze a délkelet-európai neolitikum vagy bronzkor csaknem újkori színvonalú, meszelt falú parasztházaival. (...) A VI. század második felében nem kevésbé széles területeken elterjedő kelet-európai vagy „szláv" típusú ház korántsem valamilyen kulturális fejlődés eredménye. (...) Inkább a „visszafejlődés" legalsó foka, bűzös, füstös gödör, amelyben nemegyszer együtt szorongott ember és állat. Ez az a háztípus, amelyet a népvándorláskor második hullámának keleti népei: avarok, szlávok és magyarok köznépe a Közép-Duna-medence térségében a 12-13. századig használt". 224 " Nem szükséges további érvekkel kiegészíteni e két világos, és a régészet szaknyelvét nem ismerő laikus számára is tökéletesen érthető okfejtést. így itt csak a leglényegesebbet emelném ki: felfogásom szerint az objektív véleményalkotást igencsak nehezíti a szláv etnikum túlhangsúlyozása az észak-kisalföldi, 10-14. századi telepfeltárásokat tárgyaló közlemények egy jelentős részében. A szlovák szakemberek elég nagy hányadánál ugyanis a magyarok jelenléte még olyan esetekben sem merül fel, amikor ez egészen nyilvánvaló a középkori oklevelekből is ismert, és azóta folyamatosan megőrzött település- vagy dűlőnevek alapján. 225 A félreértelmezés további lehetőségét hordozza egy, a szlovák régészetben és történetírásban is nagy előszeretettel alkalmazott módszer, amelyet Szarka László 226 igen találóan az ad hoc territorialitás elvének nevezett el. Ennek követői Szlovákia 1919-ben meghúzott határait egyfajta örök adottságként kezelik, és leletértelmezéseik
