Győri Tanulmányok - Tudományos Szemle 16/1995 (Győr, 1995)

ÉLETUTAK, ÉLETMŰVEK - Nagy Péter: Őrizzük meg hagyományainkat! Interjú a Interjú a 75 éves Barsi Ernővel

lathoz, sőt keresethez is jutottak, a Győrtől távol élő gyerekek pedig tanulhattak zenét. Ennek a munkának kiszélesítéséhez egy szomorú, de mély nyomot hagyó élményem is ösztönzött. Ezerkilencszázötvenhét nyarán népdalt gyűjtöttem Sárazsadányban. Már szépen megtelt a magnetofontekercsem a felvett népdalokkal, s fényképeztem énekeseimet, mikor odapenderedett hozzám egy kilenc éves kislány s azt, mondja: - Engem nem tetszik lefényképezni? - Ha énekelsz, téged is lefényképezlek. - Tudok ám én énekelni, válaszolta a kislány, akit Szabó Katalinnak hívtak. - Akkor gyere be az iskolába, ott van a magnetofonom, és énekelj bele. Bementünk, s a kicsi lány úgy énekelte nekem a Szedri báró balladát, hogy gyerektől azt úgy még sohasem hallottam énekelni. Szíven ütött a dolog. Elgondoltam: hány gyerek jár városon zeneiskolába csak azért, mert a szülők kényszerítik rá. Ebben a faluban meg itt van ez a páratlan tehetségű gyerek, s nincs, aki zenére tanítsa. Aztán elkezdtünk levelezni. Szegény kis Kati írta: „én úgy szeretnék zeneiskolába járni!" Szerettem volna elhozni Győrbe. De érdeklődésemre az volt a válasz, hogy más megyebeli nem kaphat kollégiumot, általános iskolásnak meg különben se jár. Nekünk akkor csak egy kis albérleti szobánk volt, így magunkhoz sem vehettem. Aztán elmaradtak a levelek és a kis Szabó Kati elveszett a magyar zenei élet számára. Ezután még jobban igyekeztem kiszélesíteni a zenepedagógus munkacsoport zeneoktatási hálózatát. Noha erre a munkára semmiféle támogatást nem kaptunk, csak a tandíjakra voltunk utalva, sőt még ebből adót is fizettünk, mégis több mint húsz helyen folyt rövidesen zeneoktatásunk. Még zongorát is szereztem az elhagyott javak kormánybiztosságától, kis hangversenyeink bevételéből hegedűket, kottákat vá-. sároltam, hogy azzal is segítsük azokat a tehetséges gyerekeket, akik azt nem tudják megvenni. Volt olyan esztendő, hogy ezer növendékünk volt, s az évzáró ünnepélyünket a Kisfaludy Színházban tartottuk. Mikor 1951-ben a konzervatóriumot átszervezték zeneművészeti szakközépiskolává és leválasztották róla az alsófokú oktatást, a győri állami zeneiskolának 200 kitűnő növendéket, tanárokat tudtunk átadni, s nekünk is maradt belőlük munkánk folytatásához. - Negyvenkilenctől nyolcvankilencig vezette a zeneoktatói munkaközösséget. Miért kellett ennek megszűnnie? - Negyven évig vezettem a zeneoktatói munkaközösséget, egészen 1989-ig, mikor az új adórendszert bevezették, sőt nemcsak a személyi jövedelemadó nehezedett ránk, hanem a vállalkozói adó is. Egy tandíjból kétféle adó. Ráadásul a belvárosi helyiségünket is elvették, mert más tartott rá igényt. Igen magas összegért a város szélén felajánlottak ugyan egy helyiséget, de oda nem vitték volna ki a szülők a gyerekeket. A tandíjat se lehetett tovább emelni. így nem volt rentábilis a munkaközösség fenntartása, meg kellett szüntetnünk. Azt nem nézték, hogy évente gyerekek százai tanulnak nálunk zenét úgy, hogy ez az államnak egy fillérjébe sem kerül, sőt évi 70-80 000 Ft adót is nyernek tőlünk.