Torma Attila: Győr a II. világháború sodrásában - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 15/2014 (Győr, 2014)
NAPLÓ, VISSZAEMLÉKEZÉSEK
Az angolszászok azonban másnap éjszaka elmentek és jöttek helyettük a szovjet katonák. Néhány katona megjelent éjjel és elvitte a háziasszonyunkat. El akarták vinni Incit is, de édesapám eléje állt. Az orosz katona kérdezgette: papa, papa? Majd elmentek az osztrák asszonnyal. Édesapám azt mondta „most azonnal el kell innen mennünk”. Még azon éjszaka szaladtunk fel a szemben lévő hegyen álló tanyához, ami a demarkációs vonal másik oldala volt — ide már nem tudtak átjönni az orosz katonák. Másnap idejött a szerencséden elhurcolt osztrák asszony is. Öten erőszakolták meg. Indulnunk kellett. A háború vége, illetve elvesztése számunkra azt jelentette, hogy Németország helyett ismét Magyarország felé vettük az irányt. Egy-két kilométert mehettünk, már ismét a szovjetek által megszállt területen, amikor egy szovjet katona állta utunkat. Mindenkire pisztolyt fogott, fenyegetve követelt pénzt, aranyat vagy órát. Akkora már mindenki minden ékszerét jegygyűrűjét eldugta és így mutathattuk, hogy semmink sincs. A katona ekkor továbbállt, nem akadékoskodott, békében hagyta a csoportot. A következő napon ismét egy tanyán találtunk szállást. Láthatóan, valamikor komoly gazdaságot működtető család birtoka volt a jól felszerelt terület. Most egy 50 év körüli asszony fogadott bennünket, akinek már tehene sem volt. Három fiát vesztette el a háborúban. Könyörgött, maradjunk ott vele, ránk íratja minden vagyonát, csak ne menjünk tovább. Annyira félt, annyira értelmetlen lett az élete, hogy még ismeretlenekhez is szívesen tartozott volna. Az ezt követő napon, egy fiatalasszony tanyáján éjszakázhattunk. Mindenhol csak aszszonyok, asszonyok férj nélkül, férfi sehol. Három gyerekével élt itt. Panaszkodott, két év börtönre ítélték, mert saját termelésű tejéből lopott a gyerekei számára. Ilyen volt a nemzeti szocializmus. A harmadik napon értünk Bécsbe. A katonai parancsnokunknak jelentkezni kellett a szovjet katonai parancsnokságon. Ezután kiszuperált, beöltözött katonáinknak meg kellett jelenni a szovjet tisztiorvos előtt, akit az orvos munkaképesnek talált azt bevagonírozták és szállították Szovjetunió felé. így járt a csoport őrnagy parancsnoka is, aki azonban csak visszatért az országba, nem ment tovább. Budapesten halva vették le a vonatról. Egy szovjet katona a parancsnokságról hozzánk, a civil menekültekhez, tehát a nők és gyermekek kocsijához jött. Feltúrta az „értékeinket”, levette a számukra használhatót, értékesíthetik. Például az én írógépem így veszett oda, erre szükségük volt. Dolga végeztével az első útjába akadó kezébe nyomta a gyeplőt, hogy menjünk tovább. Szerencsédenségemre én voltam hozzá legközelebb. Soha nem hajtottam még lovakat, megijedtem, de menekülni is akartam. Megrántottam gyeplőt, a lovak felágaskodtak, felmentek a járdára. Az orosz katona csak legyintett és továbbment. Édesanyám vette át a gyeplőt és vezette a kocsit. A másik két fogat követte. Édesanyám ismerte az osztrák fővárost, értett a lovakhoz. Ezután az ő vezetésével ment a maradék három kocsiból álló karaván, az asszonyokkal és a gyerekekkel. Édesapám is megjelent a tisztiorvos előtt, de 59 évesen már nem kellett a szovjeteknek, harmadnap- 167-
