Torma Attila: Győr a II. világháború sodrásában - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 15/2014 (Győr, 2014)

NAPLÓ, VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Sankt Antonból Sankt Pöltenbe mentünk tovább vonattal. Ekkora a szovjetek elfoglalták Bécset, így vonattal már nem közlekedhettünk a továbbiakban. Elutazásunk előtt a maradék élelmiszerünk egy részét ott hagytuk a családnál. Emlékszem, Hertha édesanyja, aki Bécsből már mint menekült élt itt a lányánál, könnyes szemmel fogta az odaajándékozott fél bődön zsírt. „De én ezt nem tudom megfizetni!” — mondta meghatódottan, amikor édesanyám a „becses kincset” hátrahagyta.

Sankt Pöltenből újra nyugat felé indultunk, hiszen új parancs nem érkezett, így az eredeti tervek szerint Németország felé vettük az irányt. Úgy gondoltuk, a határ fogatokkal való átlépése nem lesz megtiltva, hiszen nagyon sok menekült így érte el akkor Németországot. A katonaság által hozott lovakkal kocsikon folytattuk az utat. Úgy tíz - tizenkét kocsival alkottunk egy „szerelvényt”.

Érdekes, hogy Linz felé menet egy nagyobb magyar csoport nagyon jó lovakkal megelőzött bennünket. Zöldinges, nyilas karszalagos emberek voltak. Hangos „Győzelem!” és „Kitartás, Éljen Szálasi!” kurjantásokkal haladtak el mellettünk, majd látva, hogy nem kapnak választ, lecsendesedtek. Volt olyan ember közöttük, akiről úgy gondoltuk, hogy Szálasi, de biztosak nem lehettünk benne.

Linz felé úgy három napot utaztunk. Szállásunk magánházaknál pajtában szalmán, vagy konyhában ideiglenesen felállított ágyakon, pokrócon volt. A körülmények olyanok voltak, hogy mindannyian megtetvesedtünk.

Wells közelében voltunk, amikor Linzet újra bombatámadás érte. Az országúton álltunk meg a bombázás alatt. Az őrnagy parancsnok úgy állítatta meg a csoportot, hogy egyik oldalon erdő a másik oldalon szántóföldek voltak, tehát a repülők könnyen felfedezhettek bennünket. Amíg elborzadva néztük az ismét fekete füstbe burkolózó égő várost, a repülők megfordultak és rettenetes géppuskatűz alá vették a csoportot. Szerencsére a katonák még ki tudták fogni a lovakat és befutottunk az erdőbe. A leterített sátorponyva alattunk, szinte körbe rajzolva bennünket, ki volt lyuggatva gépfegyver golyóval, mire felemeltük a fejünket. Édesapám — emlékszem — ráfeküdt a másfél éves Bélusra, így a testével védve a kis unokáját.331

Csodával határos módon sem emberben, sem lóban nem esett kár. A kocsik azonban égtek, minden kocsi azon az oldalán borult lángba, amelyről a bombázók jöttek. A szállításunkat biztosító járműveken égtek a magunkkal hozott dolgok is. Nekem minden pár cipőmnek az egyik fele elégett, mikorra eloltottuk a tüzet.332 Éjszakára szállást keresve egyik völgyben találtunk tanyát, ahol fedelet kaptunk a fejünk fölé. Osztrák család élt itt, azaz csak egy asszony öt gyermekével.

Éjszaka nagy csendre ébredtünk. Vége lett a háborúnak. Ezen az éjszakán bevonultak az amerikai — angol katonák. A csend volt a legordítóbb különbség a háború és béke között. A hirtelen jött nyugalom a félelem tengerében, amikor még az örömujjongás nem volt képes kiszakadni az emberekből.

331 Már az 50-es években egyszer éjszaka valami megszúrt a dunyhámban. Másnap kibontottam, egy kb.15 cm-es gépfegyver golyót találtam a toll között.

332 Férjemnek az volt a „gyengéje”, hogy én csinos cipőben járjak, így mindig cipőt kaptam tőle ajándékba. Ezek olyan kedvesek voltak, hogy magammal vittem. Mindegyiknek csak az egyik párja égett el.- 166-