Torma Attila: Győr a II. világháború sodrásában - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 15/2014 (Győr, 2014)
NAPLÓ, VISSZAEMLÉKEZÉSEK
gyakran megálltunk, hiszen a fontosabb katonai vonatoknak természetesen elsőbbségük volt. Gyakran toltak bennünket oldalvágányra, ahonnan több órás várakozás után tudtunk csak tovább menni. Sankt Pöltenben, ahová talán két nap után értünk, megkíséreltünk elszakadni — a sok bizonytalanság miatt — a katonai egységtől. Édesanyámnak élt itt egy unokatestvére Georg Novotny, aki tisztiorvosként itt teljesített szolgálatot. Úgy gondoltuk, hogy én várandósán második gyermekemmel és másfél éves kisfiámmal, testvéremmel, valamint édesanyámmal a háború végéig a rokon családnál maradhatunk. A vasútállomáson kapott felvilágosítás szerint Georg katonai egységével már Németországban volt, így az ismeretlen városban nem maradhattunk. A vonat csak 1-2 órát állt itt, így ezt az információt más forrásból nem tudtuk megerősítetni, tovább kellett utaznunk. Folytattuk utunkat nyugat felé, a katonasággal együtt. Linz előtt voltunk már, amikor a várost borzalmas erejű bombatámadás érte. Az egész város koromfekete, szörnyűséges felhőbe burkolózott. El sem tudtuk képzelni, hogy lehet-e élet még egyáltalán ebben a városban. Ki kellett szállnunk a vonatból, félve attól, hogy a repülők a vonatot észreveszik, és azt is bombázni fogják. Kiszálltunk a vonatból és befutottunk a közeli erdőbe, ahol egy egész éjszakát töltöttünk el. Ebben az erdőben annyi volt a bombatölcsér, mint a fa — elborzasztóan nézett ki. Az erdőbe természetesen semmit sem vittünk magunkkal, csak az életünket mentettük. Reggel szóltak, hogy szálljunk vissza, mert indul a vonat. A szerelvényünk visszafelé indult el. Linzbe nem lehetett már bemenni, égett az egész város. Hirtelen jött a parancs. Indulás keletre, vissza Magyarország felé. A Németország helyetti hazafelé utazás azért történhetett meg, mert a magyar maródi, kiszuperált katonák előtt lezárták a német határt.327 Más katonai egységek vagy a csendőrség, a menekültek beléphettek az ország területére. A vonat Sankt Antonig vitt vissza bennünket, ahol aztán hosszabb ideig maradtunk, mert várni kellett az új parancsra. Az iskolában kaptunk szállást. Itt viszonylag jobb körülmények között tudtunk eltölteni egy hetet.328 Ez alatt még barátságot is sikerült kötni a helyi tanítónővel Herthával,329 akivel sokat beszélgettünk, sőt jutott idő a természet csodálatára is. Egyik nap például a hegyekben sétáltunk és nagy csokor ibolyát szedtünk.330 Emlékszem, a helyi lakosság nagy nyomorban élt, gyakran éheztek. A katonaság által számukra nyújtott élelem a napi túlélést jelentette sokuknak. A velünk hozott élelemmel fizettünk a szállásért. 327 A vonaton nyilasok is utaztak. Egy híres győri gyógyszerész és felesége. Egyedül nekik volt fegyverük, (katonáinknak sem volt se puskája, se pisztolya) Nem tudni, hogy felügyeletet láttak-e el, vág)' azért utazhattak velünk, mert vejük utász volt. Linzből visszafelé, amikor az orosz csapatok megjelentek, a nagypapa nevetve jött vissza a kocsihoz. Meséli, hogy az eddig büszkén nyilas egyenruhában feszítő úr, a hirtelen nem kívánatossá vált egyenruháját éppen a WC-be gyömöszöli be. 328 Érdekes, hogy a csendőrség szabadon mehetett Németországba. Sógorom (Torma Pál) ugyanis csendőr volt, ők is Németországba települtek ki. Itt Sankt Antonban meglátogatott bennünket. Az ő számukra nem volt határzár, kijutottak Németországba, ott élt aztán, ott is halt meg. 329 A kép aláírása a szerző Torma Bélánétól vett idézet. 45. kép. 206. oldal. 330 Hertha Stöckl. A rendszerváltozás után sikerült a kapcsolatot újra megtalálni vele, fiammal egyszer meg is látogattuk. Férjhez ment, férje a látogatás alatt a település megbecsült polgármestere volt. Sajnálatos módon nem volt családja, talán éppen a háború szörnyűséges, embertelen, megrázó, egyénileg elszenvedett tragédiája miatt.- 165-
