Torma Attila: Győr a II. világháború sodrásában - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 15/2014 (Győr, 2014)

NAPLÓ, VISSZAEMLÉKEZÉSEK

költöző család hagyott itt bútorozottan. Nem biztosan emlékszem, de lehet, hogy a jegyző háza lett az átmeneti otthonunk. A menekülők itthagyták a bútorokat és más ingóságot is, de nem tudom, mik lehettek ezek, mert a lezárt szekrényeket természetesen nem nyitottuk ki.

Én az Incivel (lánytestvér: Szalay Irén: szül. Győrszentmárton, 1925.) és kisfiámmal Bélával, akit babakocsiban toltam, gyalog mentünk ki Győrúj falura. Egy ismerős családnál vártuk meg édesanyámat (Szalay Gyuláné, szül. Novotny Mária 1890), aki a legszükségesebb holmit összepakolva édesapámmal (Szalay Gyula alhadnagy, 1880. Csánig) már a honvédség által biztosított katonai lovas kocsival (továbbiakban: kocsi) jött utánunk, és hozta a napi háztartáshoz nélkülözhetetlen holmikat.

Férjem Torma Béla törzsőrmester (szül. 1913. Cellság) ebben az időben Lengyelországban teljesített szolgálatot, mint megszálló.324 Innét a fronttal folyamatosan vonult vissza, míg valahol Németországban amerikai fogságba nem esett.

Győrújfalun sem volt zavartalan az élet, ugyanis egy nap német katonák jelentek meg, mondván, a házra nekik van szükségük, a család azonnal költözzön ki. Édesanyám, aki anyanyelvi szinten beszélt németül, elég határozottan, harciasán magyarázta el nekik, hogy ezt a magyar honvédség hivatalosan utalta ki nekünk. A németek ezután elmentek a magyar helyőrség parancsnokságára, ahol talán számukra megnyugtató választ kaptak a család jogos lakáshasználatára és többször nem jelentkeztek.325

Pár hétig, talán egy hónapig éltünk ebben a házban, amikor a parancs szerint a győri helyőrségnek Németországba kellett kitelepülnie. A helyőrség a hadtáp ellátmányát, élelmiszert, lovakat, kocsikat vagonokra rakta, és Abdáról a helyőrség legénysége, akik fegyvertelen nem harcoló katonák voltak, elindultak Németország felé.

Édesapám úgy döntött, hogy a családot is viszi a katonákkal, hadtáppal együtt. Egy honvédségi kocsira raktuk azokat a szükséges holmikat, amit magunkkal akartunk vinni, és mentünk Abdára bevagonírozni.

A család nőtagjai, édesanyámmal, lánytestvéremmel és a fiammal, két másik katona feleséggel és egyikük kisfiával egy marhavagonban kaptunk helyet.326

A vagonban padok voltak, azokra matracokat helyeztünk és így tudtunk aludni. Az indulás előtti várakozás és az utazás ideje alatt ugyanúgy, mint a többi katona, a csajkából azt ettünk, amit a honvédségi konyhán főztek.

Egy hétig vártunk az indulásra és március 16-án indult el a vonat. A pontos befogadóhely Németországban nem volt ismert számunkra. Az utazás során nagyon

324 Furcsa paradoxon: a lengyeleket, mint menekülteket az állam 1939-ben befogadta, majd 1944-ben a németek szövetségeseként, a németek rendelkezésére bocsátotta a hadsereg néhány alakulatát. A „magyar megszállók” férjem visszaemlékezései alapján inkább segítők voltak, mert a honvédség ellátmányából minden katona, vagy legalábbis aldszt és tiszt egy-egy családot élelmiszerrel támogatott. Amikor a szovjet csapatok közeledtek ezek a lengyel családok kétségbe voltak esve, féltek a „felszabadítóktól”. Férjem a front visszavonulásával folyamatosan hátrált, amíg angol fogságba nem esett.

325 A parancsnokságon a németek látogatása után az a pletyka járta, hogy a szövetségesek azt mondták, könnyen lemondanak a házról, mert egy „boszorkány” lakik ott. Elképzelhető, hogy édesanyám milyen vehemenciával védte a családi kölcsönfészket.

326 A nevükre már nem emlékszem, talán ruszinok voltak, de a férjük a győri helyőrségből ment a frontra. Sajnos nem emlékszem a csoport parancsnokának a nevére sem, ő egy sovány alkatú, kevés katonai attitűddel rendelkező ügyvéd volt.- 164-