Torma Attila: Győr a II. világháború sodrásában - Győri Tanulmányok Füzetek. Tudományos Közlemények 15/2014 (Győr, 2014)
NAPLÓ, VISSZAEMLÉKEZÉSEK
Nem tudok sorrendet tartani, a dolgok alakulása olyan, hogy megzavarja az embert. Amit az elején kellene írni, az a végére kerül. Ha nagy nehezen rászánom magam, hogy írjak, annyi kínos gondolat száguld rajtam keresztül, és teljesen összezavarja gondolataimat. Pedig muszáj, hogy leírjam ezeket, mert lassan meghal minden bennem és sokszor éjszakánként, mikor nem tudok aludni, órákat töröm a fejem, és nem tudok viszszaemlékezni dolgokra. (Sragner Miklós lánya). Tegnap 29-én este újabb reménysugár tört át a magyar láger beborult egén, és ma viszszavonhatatlanul jelenteni kell a govermenthez a létszámot, a betegeket, rokkantakat és német nyomásra hazájukat elhagyni kényszerült magyarokat. Nem merem elhinni, hogy azért írják ezt össze, mert hazamehetünk, és nem is hiszem el addig, míg a vonat magyar földön nem megy velem. Vagy ha kell, hát én gyalog is elindulok, és míg magyar földre nem érek, nem hiszek el semmit. Anyukám sokszor nagyon elfog a vágy utánatok, hogy órák hosszat fekszem és nyögök, mint aki halálos beteg, vagy megyek egyik helyről a másikra. Már ismerik ezt a szokásomat és ilyenkor nem zavar senki. Itt jegyzem meg, hogy voltam nagyon beteg is június 6-16-ig, hogy úgy öltöztettek fel. Nem bírtam lábra állni annyira odavolt a derekam. Marcaliné volt az orvosom, és ő masszírozta és kente a derekamat. Majd ő szóval többet fog erről mondani, mert mindig csúfolt. Még most is fáj néha, de mindez elmúlna, ha köztetek lehetnék, mert az embert nem is hiszed, hogy megtöri a vágy és a gond, vajon mi van veletek. Ma megint viharos esős idő van. Ilyenkor nagyon rossz, mert a többiek kártyáznak és Én nagyon egyedül vagyok. Talán ez a legroszszabb. Én nem tudok itt gondtalanul élni, s mikor így egyedül vagyok, igen fáj a szívem utánatok. Istenem mikor csókolhadak meg Téged, anyukám? Mikor ölelhetem szívemre a mi gyerekünket, vajon meddig kell még így szenvedni? Előttem a fényképed, nézem mosolygó szádat és sírok utánad és a mi gyerekünk után. Mama, papa, Laci, húgom Ilonka, Miklós, Miki mind, akiket szeretek, de messze vagytok tőlem. Nincs senki itt az idegenben, meddig bírom ki ezt? Anyu imádkozz te is sokat, akkor megsegít a jó Isten minket. De sokszor elolvastam már a leveleidet, ma megint levélolvasás a dolgom olvasok és szomorkodok. 1945. 09. 05. Nagy elhatározásra jutottam. Engedély nélkül is elindulok és megkeresem a győri vasutasok szerelvényét, ami másodiknak indult el Győrből. Az elsőt nem, és ha a hír igaz, akkor meg foglak találni. Vonat sajnos nincs. így gyalog, vagy kerékpáron kell az utat megtenni. Egy nagyon kedves társamtól, akivel egy házban lakom név szerint Höbe Jenőtől kaptam kölcsön egy kerékpárt, és avval vágtam neki, hogy megkeresselek téged. Az utakat bújva, és az utakat ellenőrző katonákat kerülve, szóval szökve kellett megtenni az utat. Oda vissza 45 km. 1945. 09. 07. Reggel 7-kor indulok Limbachba. Utam első állomása Landshut. Itt van egy magyar lelkészi hivatal, és van egy névsoruk a Németországban lévő magyarokról. Itt a győri- 157 -
