Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 37/2016 (Győr, 2016)

CSIK TAMÁS: A Szépművészeti Múzeumból elszállított műkincsek Pannonhalmán 1944-1945

A Sszépművészeti Múzeumból elszállított műkincsek Pannonhalmán 1944-194 5

is. Igaz, ez önmagában mégsem bizonyult elég garanciának arra, hogy a műkincsszállítmány következő állomása, a szentgotthárdi apátság elkerülje a közvetlen harcokkal járó fosztogatásokat. Ennek megfelelően szólni kell Kelemen Krizosztom erőfeszítéseiről is, amelyek révén „kijárta” a főapátságnak a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét. Ezt még a nyilas hatalom is elismerte, bár ezt követően már rövid időn belül gyanússá vált számukra a menedékhely tevékenysége. Hogy mi volt az ára a Szálasi-kormány által is elfogadott nemzetközi védelemnek, arra csak egy részletesebb kutatás deríthet fényt, azonban könnyen lehet, hogy a műkincsek itteni megőrzése és ennek kapcsán a kultuszminisztériumi tisztviselőknek és családtagjaiknak az elszállásolása akár döntő tényező is lehetett ebben.

Mint fentebb is jeleztük, a főapátsággal, mint a műkincsek lehetséges menekítési helyével Csánky Dénes már 1944 nyarán számolt. Bár ekkor még nem volt biztosítva a vöröskeresztes védelem, azonban a háborús viszonyok sem érintették annyira közvetlenül az országot, mint 1944 novemberében és 1945 első negyedévében. Szintén utaltunk arra, hogy az intézmény főigazgatója már évekkel korábban elkezdte a felkészülést a műtárgyak biztonságba helyezésére. Ennek ellenére, bár Csánky Dénes egymaga nem dönthetett elszállításukról, mégis anélkül kellett útnak indítania őket 1944 végén, hogy legalább a minimális szintű védelmet biztosító ládákba rakták volna őket. Az utóbb, már 1945-ben keletkezett hivatalos feljegyzések, beszámolók egyértelműen negatívan ítélték meg Csánkynak az elszállítással kapcsolatos tevékenységét. Ennek ellenére a kései kutatónak mégsem lehet feladata az egykori múzeumigazgató tevékenységének megítélése, főleg nem erkölcsi szempontból. Ami pedig Csánky Dénes nézőpontját illeti, bár az általa írt visszaemlékezés egy erősen szubjektív szempontot tükröz, mégsem vonható kétségbe, hogy szándéka szerint valóban igyekezett megóvni a rábízott műkincseket a legrosszabbtól, a megsemmisüléstől. Talán emberi gyengeségei, talán képességei vagy az ad hoc döntések sorozataként előállt kényszerhelyzet miatt mégsem hozott (hozhatott) minden esetben megfelelő döntéseket.

Természetesen a háborús helyzetben önmagában az eseményekkel való kényszerű sodródás ugyanúgy egyfajta „döntést” jelentett, mint az, ha valaki tudatosan igyekezett megtalálni a „helyes utat” a szokatlanul nehéz viszonyok között úgy, ahogy azt Kelemen Krizosztom is tette. Csánky Dénes lehetőségei ennél lényegesen korlátozottabbak voltak, és akár ezekből adódóan, akár „döntési szabadsága” révén ugyanúgy veszélyeztette a műkincsek sorsát, mint ahogy kormánybiztosként hozzájárult a zsidóság kulturális és gazdasági kifosztásához is. így Csánky Dénest leginkább a történések egy ellentmondásos szereplőjeként lehet bemutatni, aki ugyanúgy kötelezettségként tekintett a rábízott feladatokra (még a kormánybiztosként vállaltakra is), mint ahogy az adott viszonyok között igyekezett tekintettel lenni a műkincsek megóvásának és a tulajdonuktól megfosztott műgyűjtőknek a szempontjaira is. A kritikus állapotban lévő műkincseket és azok szállítási módját meglátva Kelemen Krizosztom érthető okokból érezhetett felháborodást, és tarthatta lelkiismeretlennek Csánky Dénes eljárását. Azonban a rábízott intézmény és a menedéket keresők védelmét példamutató módon megszervező főapát az események hatása alatt nem láthatta át Csánky helyzetét sem, nem is beszélve arról, hogy a műkincsek pannonhalmi jelenlétének „rendezetlensége” (pl.: hiva38