Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
3. Az első akadémia a dualizmus korában (1874-1919)
Másként alakult a mezőgazdasági szakoktatás ügye: a VKM főhatósága alá helyezésre vonatkozó javaslat élénk tiltakozást váltott ki58 és csupán Trefort miniszter 1878. április 20-án kelt jelentésével jutott nyugvópontra. Trefort vallás- és közoktatásügyi miniszter volt — aki csupán megbízottként vezette két évig a földmívelési, ipari és kereskedelmi tárcát —, arra a meggyőződésre jutott, hogy nem lenne szerencsés a VKM-hez csatolni a mezőgazdasági szakoktatást. Igen korrekt indokolásban kifejti, hogy veszélyben lenne a gyakorlati oktatás a VKM kezében, mert ott az elméletet túlsúlyoznák. A földmívelési tárcát nem is lenne szabad megfosztani a tanintézetektől, amelyek aföldmíveléspolitika gyakorlati végrehajtásában fontos támaszai a tárcának. Ez utóbbi különösen fontos „hazánkban, ahol sem gazdasági felügyelők, sem gazdasági kamarák és vándortanítók, sem a kormánynak egyéb oly alárendelt közegei, melyekkel a földmívelés terén szándékolt teendőiben rendelkezhetnék, nincsenek, — hol továbbá a gazdasági egyesületek — tisztelet a kivételnek... a hiányzó jólét miatt inkább támaszra szorulnak. .. ”.59 Bár Trefort korrekt volt, érvei is helyesek, nem számolt azzal, hogy a nagybirtokosok kezébe adta a szakoktatásügyet hét évtizedre. Történelmietlen lenne eljátszadozni a „mi lett volna, ha... ” gondolattal, azt azonban a tények igazolják, hogy hosszabb pangás következett be a szakoktatás egészének fejlesztésében. A mulasztást lehetne mentegetni rossz termésekkel, aszályos évekkel, majd túltermeléssel és eladhatatlan gabonahegyekkel, és — különösen 1880 utáni években — a gabonaexport katasztrofális csökkenésével stb. Mindezek nem változtatnak azon a tényen, hogy olyan nagybirtokosok voltak döntő pozícióban a parlamentben (a felsőházban), az OMGE-ben, és tartották kezükben a földmívelési tárcát (főleg annak önállósodása után), azon keresztül pedig a szakoktatásügyet, akik elgáncsoltak minden fejlesztést, és ennek leginkább Óvár itta meg a levét. Ellentétben Albert Kázmér, Széchényi Ferenc és Széchenyi István, Batthyány, Festetics, és még jó néhány főúrral, akik a magyar nép haladásáért, boldogulásáért munkálkodtak, vagyonukat és hatalmukat az oktatás, nevelés, tudomány pártolására, fejlesztésére áldozták — most a nagybirtokosok nem csekély része önző érdekét a közérdek fölé helyezte. A nagybirtokosok érdeke azt kívánta, hogy minél rövidebb tanulmányi idő alatt képzett, olyan gyakorlati szakemberek (gazdatisztek) álljanak szolgálatukba, akik a termeléstechnikához kiválóan értenek. Fölösleges a közgazdasági, jogi, kereskedelmi ismereteket (általában a látókört szélesítő tárgyakat) nagyobb mélységben, elmélyültebben tanítani, hiszen a termeléspolitika nem (az alsóbb beosztású) gazdatiszt feladata; az értékesítés sem. Jószágkormányzóul pedig inkább egy — némi mezőgazdasági ismerettel felvértezett — jogászt alkalmaztak. Teljesen elegendő tehát az erősen gyakorlatias két akadémiai esztendő. Nem kell a hosszabb tanulmányi időt igénylő (egyetemi rangú) főiskola, mert e diplomával magasabb anyagi igényekkel lép fel a gazdatiszt, társadalmi rangja alapján pedig esetleg alkalmazójával egyenrangúnak tekintik bizonyos liberális körökben. A ntagyar nagybirtokosok e véleményükkel nem voltak egyedül. A kiegyezés után, amikor Óvárott a német tannyelv megszűnésére lehetett számítani, Ausztria (és a tartományok: Karintiától Galíciáig) nagybirtokosai jelentős része azt hangsúlyozta, hogy olyan szekembereket szeretnének, akik az intézményből kilépve azonnal hasznosítható, a gyakorlatban alkalmazható tudással rendelkeznek. Ehhez a gazdasággal bíró akadémia a megfelelőbb. Ausztriában azonban mégis a tudományos kutatást is fontosnak tartó ellentábor győzött: a Hochschule für Bodenkultur egyetemi rangot kapott.60 A másik — fontos, Óvárt közelebbről érintő — határozat a fővárosban felállítandó gazdasági főiskolára vonatkozott. A gondolat már a reformkor óta élt, 1844-ben Emlékirat formájában a képviselőház elé is került. Azóta többször is felélesztették tervét a sajtóban,míg végre 1872-ben a parlament felkérte a közoktatásügyi, valamint a földművelésügyi minisztert, készítsenek törvényjavaslatot a fővárosban fölállítandó gazdasági főiskoláról. 1874-ben a szakoktatásügy „rendezése” elterelte a képviselők figyelmét, a miniszterek is sűrűn váltakoztak, legfeljebb néhány parlamenti felszólalás vagy sajtó egy-egy cikke tartotta ébren a javaslatot, míg végül 1882-ben Széchenyi Pál földmívelésügyi miniszter intézkedett: megbízta Tormay Bélát az előkészítő munkákkal; ugyanakkor az állatorvosi főiskola szomszédságában, a Rottenbiller és a Wesselényi utca sarkán álló telket a főiskola céljára megvá55
