Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
6. A Magyar Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Osztálya (1945-1949)
hivatkoztam, hogy Cserháti és Újhelyi is »előrevitték« a világot, nagy politikai hiba lenne szobruk ledöntése. Úgy tűnik, ez az érv hatott. Utána átmentem a vár épületébe, az ott tanyázó traktorosiskolába. Itt nehéz dolgom volt, mert a traktorosjelöltek már fel voltak hergelve, ideológiailag »ráállítva« a szobordöntésre. Akkoriban egyáltalán nem volt nehéz az efféle cselekményre — de még súlyosabbakra, akár gyilkosságra sem — a félrevezetett, osztálygyűlöletre beállított, alig iskolázott, az írástudást alig meghaladó vagy annak határán álló csoportot rávenni. Félelmetes volt. Közel két órán át magyaráztam az igazgatónak, Glück elvtársnak ugyanazt, amit a pártbizottságon már elmondtam. Fejcsóválásaiból, arcjátékából megállapítottam, hogy halvány fogalma sincs arról, kiket ábrázolnak a szobrok. (Ebből is kiderült, hogy eddigi életében semmiféle kapcsolata nem volt a mezőgazdasággal.) Egyre azt hajtogatta, már nem tudja leállítani az elhatározott szobordöntést. Erre én — nagy lélegzetet véve — kijelentettem: vállalkozom arra, hogy az összejött traktorosjelöltek színe előtt elmondjam, kiket ábrázolnak a szobrok és ily módon leállítsam ledöntésüket. Erre Glück mégis jobbnak látta, ha ő közli, hogy a szobordöntések elmaradnak. így is cselekedett. A traktorosjelöltek szó nélkül szétoszlottak. Ezután közöltem Glück igazgatóval, hogy szívesen körülnéznék az ódon épületben. A szemle nem tetszett ugyan Glück elvtársnak, de végül is ráállt. Elindultunk, de már az első emeleten megálltunk: a könyvtár ajtaja tárva-nyitva, hívogatóan. Belépve más kép fogadott. A terem közepén könyvek felstószolva, embermagasságig. Meglepődtem. Kezembe vettem egy kötetet, amelyről ránézéssel megállapítottam, hogy legalább száz esztendeje jelent meg. Jó néhány ilyen ódon kötet hevert ott. Egy kissé megilletődve lapozgattam, nagy kíváncsisággal — hiszen nem sok ilyen régi könyv volt a kezemben. De voltak ott még idősebb könyvek is. Küldetésemről teljesen megfeledkezve vettem kézbe egymás után a gerincükről is felismerhetően régi könyveket, amikor belépett két ember, kaskával a hátán. Letették puttonyukat, és akkurátusán hozzáláttak a könyvek bepakolásához. Azt hittem, új terembe szállítják át, de emberségem is azt követelte, hogy szóljak a testközelben ügyködő emberekhez. Megkérdeztem hát: hova viszik a könyveket? — Ez a »gyútós« — mondták jámbor ártatlansággal —, hiszen tele van csupa reakciós írással. A vér a fejembe szállt. Kivetkőztem szerepemből. — Tudja mi ez, jóember? Ez volt az első mezőgazdaságtani tankönyv Európában! — kiáltottam fel önfeledten, és most már az sem érdekelt, ha itt azonnal lefognak, mint az osztályellenség szószólóját. De — csodálatos módon — nem fogtak le. A megdöbbenés láttán hihetetlenül megbátorodtam és intézkedtem. — Hozzanak azonnal zárószalagot, bélyegzőt, viaszt és pecsétet, hogy a könyvtárat lepecsételhessem! És aki ezt a zárat feltöri, számoljon a jogi következményekkel, mert itt pótolhatatlan emberi értékek mennek veszendőbe. Hazajőve jelentettem Erdei miniszternek, hogy a szobrok megmaradnak. De intézkedés kell a könyvtár megmentése ügyében, mert nem látok biztosítékot arra, hogy a helyi vezetők megőrzik az értékes állományt.” 188
