Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
1. Az óvári gazdaságbéli intézet (1818-1850)
nyük az idők múlásával nem halványult. A márialigeti öntözéshez pl. szakemberek tömegei zarándokoltak el, sőt: 1847-től a Bécs—Bruck közötti vasútvonal megépülése után a látogatók áradata még növekedett.76 Wittmann alkotó-kísérletező elme volt. Ma „innovatív beállítódású” vezetőnek minősítené a személyzeti jellemzés. A sors csak kevés nagy alkotónak engedte meg, hogy összegezze életútját. Wittmann-nak is csak részben adatott meg, hogy tömören összegezze élete fő tevékenysége, a jószágigazgatás tapasztalatait. Visszatekintésre a csehországi mezőgazdasági társaság késztette: 1840-ben a kibontakozóban levő műfaj, a birtokismertetések keretében Károly Lajos főherceg selowitzi birtokának ismertetését tűzte napirendjére. Ősszel megtekintették a birtokot, majd két ülésen foglalták össze és vitatták meg eredményeit. Ebből született Wittmann utolsó könyve. A selowitzi birtokot 1820-ban még Albert Kázmér főherceg vásárolta, Wittmann pedig két évtized alatt felvirágoztatta. Wittmann utolsó könyvének címe (magyarul): Adalékok arra a kérdésre; hogyan kell a birtok igazgatását és mezőgazdasági kultúrájának változásait elbírálni? máris elárulja, hogy a selowitzi uradalom ismertetése csak alkalom volt arra, hogy a múltba tekintsen, s az emlékek között Óvár bőven kap helyet. A könyvnek csak az I. része jelent meg. Wittmann 1842-ben adta át kéziratát Czéhnek, de mire a könyv elhagyta a nyomdát, a szerző már az óvári temetőben nyugodott.77 A reformkor hatása Éppen Wittmann halála évében kristályosodott ki a reformkor agrárpolitikája. A polgári átalakulást sürgető-előmozdító reformerek a hazai adottságok között a gazdaság döntő fontosságú ágazatának a mezőgazdaságot tartották. Az elmaradott mezőgazdaság fellendítésének pedig kulcskérdéseként a korszerű szakismeretek terjesztését, a szakoktatást jelölték meg, a szakiskolák felállítását és fenntartását pedig az államtól várták. Egyetlen magánintézet sem lehet abban a helyzetben, hogy a szakképzés egyre növekvő költségeit viselje. S az élet is igazolta: romlásnak indul még a virágzó intézet is, mert az alapító utóda már nem a mecénás kedvteléséből tartja fenn, és „ezer módon gátolhatja az intézet hatását és virágzását”, állapítja meg Török János 1837-ben.78 (A sors iróniája, hogy a szerző tanári állást vállalt az 1839-ben üstökösként feltűnő, majd a következő évben megszűnő rohonci magánintézetben.) Szilárd hátteret teremtett az állami szakképzés mellett érvelőknek az 1835-ben alapított (Országos) Gazdasági Egyesület (OMGE), amely felkarolta a mezőgazdaság fejlesztésének ügyét. A tennivalókat 1843-ban „Emlékirat Magyarország törvényhozójihoz, a honi mezőgazdaság ügyében” című tervezetben foglalta össze. Ebben — nélkülözhetetlen feltételként — részletes javaslatot tesz egy „középponti gazdaképző intézet” felállítására.79 A mintát a királyi alapítású hohenheimi tanintézet szolgáltatta. E külső hatások alól nem vonhatta ki magát az óvári intézet sem, bár — látszólag — minden rendben volt. Károly Lajos változatlanul teljesítette az örökhagyó által az alapítólevélben 1818-ban vállalt kötelességeit. Csakhogy ez a dotáció a harmincas években már nem volt elegendő. Ékes bizonyíték erre a könyvtár — mint később látni fogjuk — igen szerény állománya. Nem alaptalan, ha összefüggést sejtünk az intézet relatíve csökkenő anyagi ellátottsága és Wittmann intézeti kurátorságának megszűnése között. Ez az évtized már rosszul kezdődött: 1831—1832-ben alaposan megcsappant a hallgatói létszám, az ország északkeleti vidékein fellépő kolerajárvány, egészségügyi zárlat és ennek nyomában a következő esztendőben végigfutó zendülés elvágta a növendékek egy részének az útját a tanintézethez. 1834 és 1836 között három tanár távozott el. Az átmeneti helyettesítgetések arra vallanak, hogy nehéz volt új tanárokat találni. A következő nagy „váltás” 1839 és 1841 között következett be. Ekkor is hárman távoztak el, de helyükbe csak két új lépett, egy tanári állás betöltetlen maradt 1846-ig. 1845-ben a tangazdaság átszervezése érintette kedvezőtlenül a gyakorlati oktatást, amit az 1840 óta száz fölé ugró hallgatói létszám rendkívüli módon nehezített, és nyújtott támadási felületet azoknak, akik a magánintézetek ellen, az állami szakképzés megoldása érdekében emelték fel szavukat. 20
