Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-02-19 / 8. szám
FÜGGETLENSÉG Thursday, Feb. 19, 1970 ' 12. oldal A pokol mélységéből Bevezetésül néhány szó a szerzőről, aki egy Henri Charriére nevű, hatvanhárom éves, venezuelai sztriptíz - bár tulajdonos, egy i dél-francia tanító fia, kit a haditengerészetben egy csekélységért ötévi korzikai büntetőtáborral sújtottak. Szabadulása után, mivel minden tisztességes kapu bezárult előtte, felment Párisba, ahol kiadós kasszafurások kieszelésével foglalkozott. 1931-ben azonban Pillangót (ez volt az alvilági beceneve) egy selyemfiu meggyilkolásával vádolva, hamis tanuk segítségével, életfogytiglani fegyházra ítélték. Pillangó sohasem tudott beletörődni ebbe a justizmoi dba. Elhatározta, ha törik, ha szakad, megszökik. Ezt meg is tette. Tizenkétszer nem sikerült. Végül, a tizenharmadik kísérlet után nem fogták el. Minden képzietet felülmúló kalandjait, Dumas fantáziáját lepipáló izgalmas börtönéveit mondja el példátlan sikerű elbeszélésében, amelyben szörnyű, de igaz képet fest a dél-amerikai franj i cia fegyenctelepek borzalmas — s csak 1948- ban felszámolt — módszereiről. SZÖKÉS A KÓRHÁZBÓL Ál-vérhas és asztma A trópusokon az éj és a nap az alkony, illetve hajnal nélkül érkezik. Az éjszaka hirtelen, egész évben ugyanakkor, este félhétkor száll le. Akkor két öreg fegyenc két petróleumlámpát hoz, egy mennyezeti kampóra akasztja. A terem háromnegyed része sötétben marad. Kilenckor már mindenki alszik, már elült a megérkezés izgalma, s majd belegebedünk a forróságba. Mindenki gatyában hál. Másnap még éjszaka van, amikor megszólal a trombita. Mindenki felkel, megmosdik és felöltözik. Kávét meg egy cipót kapunk. Egy deszka van a falba illesztve, oda tesszük a kenyeret, a csajkát meg az egész cuccot. Kilenckor belép két fegyör meg egy fegyenc. Közben az ápoló a teremben sétafikái. Amikor hozzám érkezik, megkérdi: — Hogy vagy, Pillangó, nem ismersz rneg? — Nem én. — Sierra vagyok Algírból. Párisban ismerkedtünk meg. — Ja, most már rád ismerek. De az 29- ben volt, most meg már 33-ban vagyunk. Még mindig itt vagy? — Hát persze. Azt hiszed, olyan könnyű innen kikerülni? Jelents beteget. Ez a fickó meg ki melletted? — Dega, a haverom. — Őt is felirom a beteglistára. Te, Pillangó, neked vérhasod van, neked meg, öreg — asztmád. Amikor újra hozzánk érkezik, bemutatja a főápolót. Aztán tizenegykor eljönnek értünk. Kilencen vagyunk betegek. Bemegyünk a vöröskeresztes, fehérre meszelt barakba. Sierra odajön hozzánk: , — Pillangó, örülök, hogy nagy szolgálatot tehetek neked meg a komádnak. Van gubátok? — Van. — Akkor adjatok ötszáz frankot fejenkint, s holnap már kórházi betegek lesztek, annak rendje-módja szerint. Kimegyek a vécére, előveszem a belembe rejtett fémcsövecskét, amibe a pénzem dugtam még francia földön, aztán, amikor kijövök, odaadom a dohányt. Másnap Dega meg én az ispotály egy hatalmas zárkájában vagyunk. A terem ápolója egy harmincöt éves, Chatal nevű pasas. Sierra megfelelően felvilágosította rólunk. Ha jön az orvos, megmutatja a preparált székletmintákat. Ami meg Degát illeti, ő a vizit előtt kéngőzt lehel be. A terem az első emeleten van, vagy hetven beteggel, a legtöbbnek vérhasa van. Az ápoló szabadon jár ki és be, csak kopognia kell az ajtón, s egy arab kinyitja neki. Ez egy börtönőr, de ő is fegyenc, szóval kisegítő fegyőr. Az ajtó mellett három igazi fegyőr ül, karabéllyal az ölében. Az ablakon a rács — vasúti sin. Hogy az istenbe fogjuk ezt elfürészelni? Már egy hete vagyunk a kórházban. Tegnap átadtam kétszáz frankot Chatalnak, ennyit kap hetenkint, hogy a kórházban maradhassunk. Mindennap két-három beteg hal meg. Furcsa, hogy csak a délutáni vagy esti apálykor lehelik ki a lelkűket. Reggel egy se patkói el. Miért? A természet titka... RICINUS A SZEMBE Ma, ezen az emlékezetes napon, 1933. november 21-én lép be a terembe Clousiot, akit a borbélynál meg akartak gyilkolni behajózásunk előtt, még Franciaországban. Majdnem vak, a szeme csupa genny. Amikor Chatal kimegy, odamegyek hozzá. Elmondja, hogy ricinusmagot tett a szemébe, hogy ne vigyék el az ördögszigetre. Hajlandó velünk szökni. Van háromezer frankja. Megmossuk meleg vízzel a szemét, már jobban lát. Azt mondja, le lehet csavarni az ágv vaslábát, azzal leüthetjük a smasszereket. November 27-én Chataltól megtudom, hogy Sierra elintézte egy kiszabadult Jésusc nevű fegyenccel, hogy csónakot készít nekünk, azzal megszökhetünk a folyón át a tengerig. Pontosan éjfélkor belép az arab. Odamegy a fiatal Maturette nevű haverünk ágyához. A lányos képű srác “meghóditotta” a segédbörtönőrt, aki a fiukat szereti. Éjfélre adott neki találkát a mellékhelyiségben. Mig odakint bájolognak, kicsavarom az ágyam lábát. Clousiot is ugyanezt teszi. Húsz percig várunk. Bejön az arab: — Mi a fenét csinálsz itt éjnek idején a terem kellős közepén ? Azonnal feküdj viszsza! Alig mondja ki, máris tarkón csapom. — Nesztelenül nyúlik el. Felveszem az egyenruháját. Chatallal az ágy alá hurcolom. Senki sem mozdul a teremben. Sebesen az ajtóhoz igyekszem, utánam Clousiot meg Maturette, aki velünk akar jönni. Ongben vannak. Kopogok. A smasszer kinyitja az ajtót. Bumm! Már le is ütöttem. A másik biztosan elaludt, kiejti kezéből a karabélyt. Őt is leütöm. A harmadikat Clousiot intézi el. Visszafojtjuk lélegzetünket. Elindulunk a három karabéllyal. Alig látni. Mindkét kezemben karabély. Lent semmi. Körülöttünk fekete az éj, mint a tinta. Gyorsan a folyó felőli falhoz sietünk, egymást átsegítve mászunk át. Leereszkedünk a másik oldalon a koromsötétben Clousiot egy gödörbe zuhan. Előzőleg eldobtuk a karabélyokat. Clousiot nem tud felkelni, eltört a lába. Otthagyom a srácot mellette, én a fal mellett tapogatózva, egyszer pofámat a falba verve, leérek a folyóhoz. Hangot hallok: — Ti vagytok? — Mi. Te vagy az, Jésus? — Én. Gyufát gyújt. Odamegyek hozzá a vízben. Aztán Jésusszel meg egy haverjával, akit Daginak hívtak, visszamegyünk a másik kettőért. Clousiot-t berakjuk a csónakba. Nemsokára elragad bennünket az ár. Hihetetlen sebességgel uszunk fel a Maroni folyón, amely Francia Guyanát elválasztja Holland Guyanától. A folyó közepén siklunk el a rosszul kivilágított fegyenctelep előtt. Jésus megszólal: — Most már lehet beszélni és dohányozni. Azt hiszem, jól sikerült. Biztos, hogy nem öltetek meg senkit? — Azt hiszem. De hova megyünk, Jésus? — Elbújtatlak benneteket egy kis öbölben a torkolatnál. Ott maradtok egy hétig, amig elül a szökés utáni vihar. Nagyon vigyázzatok, ne gyújtsatok tüzet, ne beszéljetek, ne köhögjetek, mert a keresésetekre indult smasszerek egy-kettőre elkapnak. EGY HÉT A DZSUNGELBEN Megvirrad. Hajnali négykor megtaláljuk a Jésus kijelölte helyet, és behatolunk a szinte járhatatlan bozótos pusztaságba. Elelhajlitjuk az utunkba eső gallyakat. Hirtelen valami csatornafélénél állunk meg. A zöld part csupa fü, de tiszta, a fák hatalmasak, reggel hatkor a napsugár nem tud áthatolni a lombokon. Ez alatt az impozáns boltozat alatt ezer meg ezer ismeretlen állat rikoltozik. Jésus megszólal: — Itt várjatok egy hétig. A hetedik nap hozok nektek enni. Rumot iszunk. Indulásunk óta már a második üveggel. A szúnyogok szakadatlanul támadnak: fel kell áldoznunk egy pakli dohányt. Beáztatjuk, aztán a nikotinlével bekenjük a képünket, a kezünket meg a lábunkat, (Folytatjuk) j
