Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-10-15 / 42. szám

10. oldal

függetlenség

Thursday, Oct. 15, 1970

Egy alkalommal írtam már a mi utcánkban járó Jóéról. Aki mindig iszik, mindig mámoros, borotválatlan, elhagyott külsejű és ,zagyva, fel nem deríthető nyelven beszédeket intéz a járókelőkhöz. Vagy éppen keresztbefekszik a hazatérni szándékozók küszöbén. Úgy kell kikerülni, lábaink alatt, mintha valami betegségtől fertőzött volna.

Sokszor eltűnődtem: miért ■nem megy az ilyen alak a Bowery-negyedbe. Ott aztán fékhetne naphosszat a járdán. De még szállodájuk is van, rövid pár órára az ilyes féléknek, amúgy hasonló soráu kollégák között.

— Azért is kellene igy tegyen — gondoltam magamban — hogy valaki, ha már más sorsot választott a többi emberektől elütően, legalább ott megértésre talál.

De itt? Ugyan kinek jutna eszébe a járókelők közül, hogy miért él igy Joe —■ s miért nem másképp?

Elvégre a világ mindig ■megy a maga rendjén. S csak akkor jön a baj, ha a hatalomra vágyók, kimértek, mindig jól fésültek — de őszintét cselekedni soha nem tudók igen, a hatalomra törők közé, ha bekeveredik valaki, akinek álmai is vannak, a világ szerénységéről, megbékéléséről, és szó szerint vett emberszeretetéről. Mondhatnék úgy is, a világ esztétikájáról, mely azt tanítaná, hogy másra is légy figyelemmel. Ne csak a magad szörnyű, könyöklő akarnakságára. Amely miatt soha nem ér nyugvópontra az emberiség ügye.

Node, hess el filozófia és egyéb ostobaság. Mondom, csodáltam Joet, miért ragaszkodik a mi kis negyedünkhöz, itt, a Seeond Avenue táján.

Egyszer, régebben, el is beszélgettem vele.

Természetesen angolul. Hát hogyan másképp. Hiszen Joe is igy gagyog.

Akikor azt mondta, az ő különbé járatú én-jót igazolón, hogy “eljön még a napja a félbolondoknak”.

— Hogy érti? — kérdeztem.

— Úgy hogy engem, a hozzám hasonlókat mindenki megvet. Derül rajtunk legfeljebb. De ha valami baj akadna, járvány, tűz, árvíz, valamiféle rendkívüli “háborús” állapot, majd meglátná,.

a lakásukba szorult emberek hogy kezdenének emlegetni engem . . .

— Joe, menj, hozz egy kanna vizet.

— Joe, menj, hozz egy csomag cigarettát, hátha nyitva van a trafik.

— Joe, menj, vidd el ezt a citromot a járványkórházba a leánykámnak . . . Mert ők félnének kimenni.

is többször csendre intettek — a szülők részéről.

Iráni Zoltán

Nos, elmerengve a látottakon, azon, hogy Rigó Jancsi vagy szerelmese hogyan igyekeznek fittyet hányni a világnak, mert a szerelem mindennél több, én hirtelen Joe alkoholnyelő ‘szerelmére’ váltottam át mindent. De azon túl, arra, hogy egyáltalán — hogy kerül ő ide? Ide, magyar szenzációra, vasárnap délutáni moziba.

A dolog semmiképpen nem ment ki a fejemből. Partnernőmet is megkértem, ne haragudjon, ha kissé, a szünetekben szórakozottnak látVIDÁM SAROK:

VAN E ÉLET A MARSON?

Megszokott asztaltársaságommal ültem a “Vidám Marhafelsálhoz” cimzett vendéglőben. Jóféle olaszrizlinget iszogattunk beszélgetés közben. Egyszer csak az egyik barátunk nagyon érdekes problémát vetett fel, és ennek nyomán majdnem tettlegességig fajuló vitát folytattunk arról a nagy horderejű kérdésről : van-e élet a Marson ?

szülöttje egy cigarettát kért, rágyújtott, s jólesően eregette a kék füstkarikákat.

— Milyen az élet? Unalmas. Egyik bolygó olyan, mint a másik.

És mindeme küldetések egy furcsa igazságba torkollva, állapodtak meg egyben: hogy Jóéért nem kár, már úgy is túl van mindenen.

Mi tűrés-tagadás, döbbenetesen hatottak rám akkori szavai. S csak annyit jegyeztem meg magamban, hogy Joe semmiképpen sem lehet amerikai. Mert lám, filozofál. Valahonnan Európából, talán Írországból keveredett erre felé.

Könnyelműségében, a rendes polgári élettől való kiszakadásában pedig emlékeztetett, pontosan, hajszálnyira a bolond “Bandi Rózsira” kisvárosunkban. Aki táncolt, gyermekek, járókelők kedvtelésére, s a nagy háborúk idején hőssé magasztosult. Éppen a készségéért, ami miatt el kellett hullania. A nagyon is furcsán értelmezhető társadalmi igazság szövevényében.

szom.

Ez az állapot pedig tartott az előadás után, a vacsora, a hazakisérés alatt.

— Egyszerűen nem tudtam, hova tegyem Joet, a mi “bam”-unkat.

A rejtély később oldódott meg.

Éjszaka kerültem haza.

Amint az utcámba betértem, azonnal megismertem alakját. Igen, Jóét.

Tántorgott, mint rendesen.

De a hang — mert énekelt — s a szó, — úristen ez lehetséges? — magyar volt.

— “Fekete szem éjszakája — hány csillag ragyog le rája — Hány csillagból van

(a szemed Juliskám . . .” i ... .ordította ez alkalommal Joe — a Rigó Jancsi film slágerét, ahogy a száján csak kifért.

Úgy osontam mellette el, akárcsak saját ölemben vinném.

De szótlanul és kullogón:

Álmomban sem gondoltam volna róla:

— Hát igen. ő is magyar... Csak valamiért titkolja.

Ezek után elhihetik kedves olvasóim, hogy az elmúlt napokban, amikor egy magyar film megtekintésére mentem el, a nézőközönség soraiban megtekintve Joet — azon pillanatban merevgörcsöt kaptam. A meglepetéstől.

Joe ott ült egyedül egy széken. Kisikálva, kitisztítva, megborotválkozva. S talán még a körmeit is láttam — hogy minden rendben van.

Ült feszesen. Senkihez sem szólva. S körülötte a kedves magyarok, akik még a gyermekeiket is magukkal hozták. És akik nemcsak a nyelv, hanem az érzelmek megkopásának hiánya miatt

MEGHALT BOURVIL

PÁRIS — André Bourvil, neves francia színművész, hosszas betegség után, 53 éves korában Párisban elhunyt. A kitűnő művészre katonakorában figyeltek fel, mint komikusra, s aztán évekig a rádió és az operett kedvelt sztárja volt. 1945 után kezdett filmezni.

— Nincs. A fejemet teszem rá, hogy nincs! — kiáltottam szenvedélyesen. — Ekkor, a szomszéd asztalnál ülő, egyszerűen öltözött, negyven év körüli, nyílt tekintetű, mosolygós arcú férfi felállt, mellém lépett, udvariasan meghajolt, majd igy szólt:

— Nagyon könnyelmű kijelentést tett, uram. A Marson igenis, vannak élőlények. Nézzenek rám. És ha szívesen látnak egy Mars-lakót, az asztaluknál, engedelmükkel helyet foglalok.

— De mégis. Milyenek a munkakörülmények ?

— Kevés a segédmunkás. Túl sok az adminisztratív

i munkaerő. A gyárak nagyi! tóval keresik a fizikai dolgo- I zókat.

— A kereskedelem?

— Az eladók egy része udvariatlan, goromba.

— A szerelem, a nők?

— Mindenáron férjhez akarnak menni. Gyakran látni fiatal nőket 30 évvel idősebb férfiakkal.

— Közlekedés?

— Sok a probléma. A buszok ritkán járnak. Az autósok és a gyalogosok közötl nagy az ellentét.

— Parancsoljon — válaszoltam idegesen. — Tehát ön azt állítja, hogy egyenesen a Marsról jött?

— Furcsa, titokzatos, rejtelmes világ lehet — mondogattuk megborzongva. M nem is tudnánk ott élni . .

— Nem egyenesen. Mert előbb meglátogattam a nővéremet a Rottenbiller utcában. Hála az égnek, jól van. A férje maszek és szépen keres. Maszek bádogos.

Ez tehát azt jelenti, hogy a nővére szintén Mars-lakó?

— Természetesen. Odafenn már gyűrűs menyasszony volt, de megtudta hogy a fiúnak viszonya van egy tiziánvörös manikürösnővel. A Mars-lakók üdvözletét hozom önöknek. Egészségükre! — mondta barátságosan és egy slukkra megitta a borát.

Szoknyás skótok — tőr nélkül

GLASGOW, Skócia — Hagyományos szokás az, hogy amikor egy skót férfi a skót szoknyába öltözik, egyik zoknijába egy díszes, skót tőrt tűz. Újabban azonban a légiforgalmi társaságok nem engedik a nemzeti viseletbe öltözött skótokat ilyen zoknijukba tűzött tőrrel felszállni a repülőgépekre — a repülőgéprablások miatt.

— Egy biztos: ilyen jó

olaszrizling nálunk nincs — csettintett a nyelvével elismerően.

— Érdekes, a karikaturisták egészen másképp képzelik el a Mars-beli embert. Kockafejjel, négy lábbal, radar fülekkel ábárzolják magukat.

— Ostobaság! Éppen olyanok vagyunk, mint önök. Van köztünk szeplős, sima bőrű, csúnya, szép, józan életű és italkedvelő. Én az utóbbiakhoz tartozom. Isten, Isten! — emelte fel újra poharát. Óvatosan megtapogattam sötétszürke öltönyét.

— A ruhája is pontosan olyan, mint a mi készruhánk. De ez mellékes. Könyörgök, meséljen, ha már ilyen szerencsésen összeakadtunk. — Hallani szeretném, milyen az élet a Marson?

A távoli bolygó titokzatos

— Ugye, nem sajnálna! még egy fél litert egy kispénzű Mars-lakótól? — kér dezte esdő tekintettel a különös vendég.

Megtöltöttük a poharát Koccintottunk. Asztaltársaságunk egyik tagja újabb témát dobott be:

— Barátunk jóvoltából mái tudjuk, hogy van élet a Marson de mindennél jobban fúrja az oldalamat: vajon van-« élet a Saturnuson?

Barátunk mohón felhajtotta a borát, aztán válaszolt:

— Van-e élet a Saturnuszón? Évről aztán sokat tudnék mesélni. Gyermekkorom legszebb éveit ugyanis a Saturnuson töltöttem, ahol a nagybátyám gázóraleolvasó, Uraim, részletesen elmesélem, önöknek, hogy milyen az élet odafönn ... De előbb hozassanak még egy fél litert . . .

Galambos Szilvesztei

HUMOR

JOBB VENDÉGLŐ (

Két véndég ül a kopott vendéglőben. Az egyik megszólítja a főnököt.

Rettenetes maguknál a kiszolgálás. A pincér nem azt hozza, amit az ember kér és | ha ezt az ember kifogásolja, még szemtelenkedik is,

A főnök dühösen a pincérhez fordul:

— Nem azégyelli magát? Két koszos vendéget nem tud rendesen kiszolgálni?,!. * ,á

"FEKETE SZEM ÉJSZAKÁJA"...

Irta: IVÁN1 ZOLTÁN