Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-09-10 / 37. szám
függetlenség 7. oldal ELKÉSTÜNK! Irta: RUBY ERZSÉBET Olvasom, hogy a pedagógusok a megszédült ifjúságot drákói fegyelemmel próbálják észretériteni. A javaslat, kidolgozott részletekkel már az illetekések előtt fekszik — jóváhagyás végett. Erről már lekéstünk! Próbálja csak a tanár, a renitens tanulót kihívni a pádból a katedra elé, hogy ott végigvágjon a hátán azzal a bizonyos jól bevált pedagógiai eszközzel: a pálcával, — a második ütést már ö kapja. A delikvens társai, kiug- Ruby tizsébet rálnak a pádból, kicsavarják a tanár ur kezéből a pálcát és őt agyabugyálják el, hogy lepedőben viszik haza. Az ifjúság erkölcsi nevelését nem az iskolában kell kezdeni, hanem a szülői házban nyert helyes nevelést a tanárok folytatják. Hol vagyunk már ettől?! Az édesanya üdvözült mosolyával megengedi a járni tanuló emberpalántának, a már értelmesebb serdülőkorú gyermeknek, majd az öntelt ifjúságnak, hogy azt higgyék magukról, ők a mindenható, a mindentudó hatalom, akikre ha a világ kormányzását rájuk bíznák, még a kutya is sztéket zabálna és pezsgőt lefetyelne . . . Szerintük, a felnőttek, apástól, mamástól, papostól együtt hülyék, ósdik és hazugok, mivel képmutatásból elsikkasztanák a természet törvényeit, ha tudnák ... és a legszebb emberi érzésre — a szerelemre — is békét kötnének, ha ők hagynák. De nem hagyják ám! Ők a természet törvényeit követelik! Egy évezred óta megalapozott és bevált családi és társadalmi formákat fitymálva felrúgják, mert nekik ez kényelmetlen. “Vissza a természethez! Bömbölik ellentmondást nem tűrve, holott éppen a természet törvényeit szegik meg . . . főleg tisztátalanságukkal és szemérmetlenségükkel. Szem és fültanuja voltam, amikor egy 50 éves orvos, 16 éves fiával vitatkozott. A gyerek vállveregetve mondta az apjának: “Ugyan, apuci, mit tud maga az életről! ?” És apuci a fejét lehajtva hallgatott. Idevonatkozólag két kis történetet közlök, hadd tudja meg az olvasó (mintha már nem tudná ...) hogy ha az egyik országban divat a fegyelem,, miért ne lehetne ezt más országokban és Amerikában is gyakorolni?! Ezt a valóban megtörtént kétféle esetet összehasonlítás és fejtegetés céljából küldte nekem egy barátom. Kétféle kép a mai fiatalságról. — Drága Hazánkból — írja barátom —, levelet irt az unokaöcsém. A 18 éves fiú részletesen beszámolt, hogyan zajlott le az érettségije és az ezt követő bucsu-ünnepély. A kornak megfelelően, most másképp zajlott le a bucsuzás, mint annakelötte. A régi jó magyar szokásoknak megfelelően megkezdődtek az érettségin az írásbeli és szóbeli vizsgák, a Markó utcai, egyetlen angolnyelvü gimnáziumban, ahová én járok. Sokat drukkoltunk a tanár uraktól, de “hála a Jóistennek” minden a legnagyobb rendben ment és én is jó eredménnyel lettem “érett”. Azt hiszem Endre bátyám is tudja, hogy ez a Markó utcai gimnázium ma Magyarország legnívósabb, és egyben legnehezebb középiskolája. Egy előkelő vendéglőben, külön bérelt teremben rndeztük az érettségi díszvacsorát. Az összes tanáraink jelen voltak és sok szép toaszt hangzott el. Mindannyian fekete ruhában voltunk és ünnepélyes volt a hangulat. Tizenegy óra után tanáraink diszkréten eltávoztak s utána mi diákok összefogództunk és jókedvűen felmentünk a Várba, ahol egy mulatóban folytattuk felemelkedett hangulatban a mulatságot, hogy emlékezetes legyen számunkra az a 8 év, amit együtt drukkoltunk át és amely most az érettségivel végétért. Már hajnalodott, mikor hazaindultunk egymásba karolva és halk nótaszóval tartottunk a város felé. Egymást kisérgettük haza s mindnyájan csókkal és könnyes szemmel fogadtuk meg egymásnak, hogy 25 év múlva ismét találkozunk és akkor beszámolunk életünk alakulásáról.” Most nézzük ennek a bucsuünnepélynek az amerikai változatát, ugyancsak 1970 június havában. “Ugyanebben az időben — Írja barátom, a volt képviselő —, a los angelesi high school-ol egyikében, többek között egy 18 éves magyar ifjú is graduált, aki egy itt élő, 1956-ban menekült magyar családnak sokat Ígérő reménysége volt. A fiú tehetséges magyar gyerek, aki szavalataival állandóan szerepelt a különböző magyar rendezvényeken. És ezért szülei büszkesége volt. Ez a fiú is érettségizett itt a “szabadság országában” s utána nekik is volt valami bucsuféle ünnepségük egyik kollégájuk lakásán. Ott a fiata-EMBEREK ÉS ESETEK SZÉGYENEIM Az ember, vagyis én, megszületik, ha akar, ha nem, kezd cseperedni és mihelyt feleszmél, máris hallja a papától, mamától, mit s hogyan kell tenni, mikor és hol nem szabad, mit és miért szabad azért mégis, és az ember igyekszik eleget tenni a felettes hatóságnak, vagyis a szülőknek. Légy becsületes, légy őszinte, légy ez, meg légy az és vigyázz erre, meg vigyázz arra, de nem kell vigyázni amarra. Ilyeneket hallani gyermekkorban, persze, nem mindig van szinkronban a kettő, de az ember, vagyis én, igyekszik eleget tenni ennek is, annak is, aztán lassan rádöbben, hogy legjobb az egyenes ut: hazudni kell, mert másképpen kellemetlenségek érhetik, verés formájában, avagy bukás formájában az iskolában. De a legfőbb biró mindig én magam vagyok, és ezért igyekszik úgy élni az ember, hogy legalább önmaga előtt ne szégyenkezzék. Persze, az igazi nagy gondolkodók szerint (magamra célzok) nagyon rossz lehet úgy megöregedni, hogy az embernek ne legyen megbánnivalója. Most, ha végiglapozok életem sorsán, elpirulok és zavarba jövök magam előtt is, amikor eszembe jutnak dolgok, amiket megbántam, amikért még ma is szégyenkeznem kellene, ha úgy lenne az embernek ideje mindenre. E'gyik sivár szégyenem még a háború előtti korszakba nyúlik vissza. Gyanútlanul andalogtam a körúton, az akkori AZ EST kirakata előtt egy végtelenül kedves és ismert színésznővel, amikor rémülten éreztem, hogy a nőt valaki tapogatja hátulról, sőt engem is. Eleinte úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, aztán már nem lehetett nem észrevenni, hát elborult az agyam, és méregtől vörösen megfordultam és ráorditottam a mögöttem álló középkorú férfira: — Mi az, vak maga?! A férfi csendesen mondta: —Igen, kérem, vak vagyok. Akkor láttam meg a fehér botot a kezében. Iszonyú dolog volt. Jaj és a másik. Ez kedvenc szégyenem. Ez történt: Rómában voltam akkoriban a Cine Gittában, vagyis a filmvárosban, ahova Charles Vidor barátom meghívására mentem ki. Hemingway “Farevell te arms”, vagyis magyarul “Búcsú a fegyverektől” cimü regényéből csinált filmet a lók egy része a tömény italoktól lerészegedett 3 elkezdtek jó amerikai szokás szerint — garázdálkodni. A mi magyar fiunk egy leánnyal táncolt s egy bősz, hippie-külsejü kollégája belekötött és elráncigálta a lánytól. A fiú védekezett, de a bikaerős kolléga mégis kiráncigálta őt az udvarra s az egész társaság szemeláttára -—, akik mint valami cirkuszi porondról nézték — a szerencsétlen magyar fiút agyonverte, E'z nem volt számára nehéz, mert a gyilkos jól megtermett dromedár volt s játszi könnyedséggel végezte ki gyengébb társát. A dicső amerikai gangszternek semmi bántódása nem történt, mert hazug társai egyhangúlag vallották, hogy az eset úgynevezett amerikai duallum volt és igy a rendőrség utoljára elengedte a gyilkost. Elképzelhető a szülők rettenetes fájdalma és a velük együttérző californiai magyar társadalom megdöbbent gyásza, amely a temetésen tömeg-megjelenéssel és virágerdőbew nyilvánult meg. Nem akarom én — írja továbbá barátom — senki Amerikába vetett hitét lerombolni, mert velem együtt számtalan amerikai és kisebbségi nemzetiségűek egy véleményen vannak.” Eddig szól a levél. Kedves olvasóim közül van-e valaki, aki nem ért egyet a fenti sorokkal? És hisznek-e abban, hogy az ifjúság okozta elkerülhetetlen tragédiát meg lehetne előzni? világhírű, magyar származású rendező, és én voltam a gag-man, vagyis az ötletember, aki részt vettem a felvételeken és atyai tanácsokkal láttam el a rendezőt. Vidort gyermekkorom óta szerettem, tehát a fizetésen felül is ambicionáltam, hogy jó legyen a filmje, persze, ebben Hemingway is segítségemre volt, meg a színészek is nemkülönben. Vidor külön felhívta a figyelmemet arra a jelenetre, amikor a lány, a szűz ápolónő fekszik a fűben, szerelme, az amerikai katona föléje hajol, és lassanként egymáséi lesznek, ahogy illik. A fiatal szűznek hosszú haja volt, mint ma egy fiúnak, a nap sütött, a jelenet gyönyörű volt és Helen Hays, az ápolónő mindent elkövetett, hogy teljesen elcsábítsa Rock Hudsont, aki a szerelmest játszotta. Vidorral az volt a megállapodásunk, hogy csak angolul beszélünk, nehogy a többiek azt higgyék, hogy őket szidjuk, és amikor a rendező megkérdezte, hogy tetszett a jelenet, én angolul mondtam kissé szomorkásán: — A jelenet nagyon szép — kezdtem és éppen csak rápillantottam a Vidor mellett álló, idősebb, rosszul öltözött, szemüveges férfire, aki unatkozni látszott —, de a lány kissé öreg szerintem. Itt egy szűz ápolónőről van szó, aki a végén meghal, szülés közben, mert nem szokta még meg az ilyesmit. És ez a lány, a fiúhoz képest, aki huszonegy éves, annyinak is látszik — kissé idős. Vidor elsápadt.-— Jókor mondod. Ez az ur itt mellettem, Mr. Selznick, a film producere, ötmillió dollárja fekszik ebben a produkcióban, és a lány, aki az ápolónőt alakítja, a felesége. Szerettem volna Pesten lenni abban a pillanatban, de gondolkozni sem volt időm, mert Mr. Selznick felüvöltött, mint a sebzett vadkan: — Igaza van ennek a kis embernek, ez a szörnyeteg ma lett negyvenéves, és eszelősen ragaszkodik ahhoz, hogy szűz lányokat játsszon, nem hiszi el nekem, hogy inkább nagyanya szerepekre alkalmas. Tönkre fog tenni, koldus leszek miatta, csak azért, mert hiú, aljas és önző. A díszlet a füvei és a fiúval másfél méterre volt tőlünk. A színésznő nemcsak az ordítást hallotta, hanem engem is. Külön érdekessége a dolognak, hogy az ápolónő alakítójával nem tudtam megkedveltetni magam. ” Királyhegyi Pál Thursday, Sept, 10, 1970
