Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-09-10 / 37. szám
8. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, Sept. 10, 1970 AZ ORVOS IS EMBER . . . VASÁRNAP REGGEL Elmondom önnek egy vasárnap reggel történetét, egy szép nyári vasárnap reggelét, amelynek lágy és meleg ragyogása eszményi napot Ígért. Tulajdonképpen egy másodperc történetét kell elmondanom, kénytelen vagyok azonban a drámai sűrítés eszközeivel élni, mert annak az egy másodpercnek a története — a tragédia végkifejlete — nem lenne érthető az előzmények ismerete nélkül. Amint már elmondottam önnek, orvos vagyok, egyszerű orvos, akit legfeljebb apró házi balesetek sérültjei keresnek fel, sebészi gyakorlatom tehát alig több, mint az elsősegély-nyújtás. Mindezt nem mentegetőzésképpen mondom, mert abban a másodpercben, amelynek történetét elmondandó vagyok, a világ deghiresebb sebésze a világ legjobban felszerelt műtőjében is tehetetlennek bizonyult volna. Azzal, hogy orvos vagyok, s harminc évi gyógyító szolgálat áll mögöttem, mindössze annyit óhajtok jelezni, hogy az eseményeket orvos-szemmel láttam, s bár a másodperc töredékei alatt agyam minden képzeletét felülmúló sebességgel észlelte és elemezte a dráma fordulatait, végülis úgy állt össze a történet emlékezetemben, mint egy — a maga nemében sajnálatos módon tökéletes — sorstragédia. Vasárnap reggel hét órakor indultam otthonomból, hogy a napot egy fürdőhelyen töltsem családommal. Négyen ültünk a kocsiban, ami megbizható jószág és kényelmes. A kirándulások hagyományos elrendezése szerint én ültem a volánnál, mellettem a feleségem, hátul a gyerekek. Főiskolás fiam ült mögöttem, a másik oldalon lányom, aki ebben az évben érettségizett. Ennek nincs különösebb jelentősége, de úgy gondolom, efajta esemény leírásánál illő az előzmények részleteit is rögzíteni. Negyed nyolc lehetett, amikor megálltam egy benzinkútnál, hogy üzemanyagot vásároljak. Nyolc vagy tiz kocsi állt előttem s ez némiképpen bosszantott, mert ezt a műveletet este is elvégezhettem volna, de szombaton már túlságosan fáradt voltam. Ekkor állt meg mögöttünk az a kis alacsony sportautó, amelynek a történetben végzetes szerepe lesz. Fiam, korosztályának természetes érdeklődéséhez híven, alaposan szemügyre vette a csinos, karcsú, lapos jármüvet, néhány lesajnáló pillantást vetve a mi kocsinkra, engem azonban ez nem bosszantott. A sportautóban, mint azt a visszapillantó tükörből megállapítottam, egy fiatalember ült, 25- 30 éves lehetett, vonásait a hatalmas napszemüveg miatt nem lehetett egészen jól látni. Rövid ujju, vörös inget viselt, kezén lyukacsos autóskesztyű. Ez a mozzanat azért maradt meg az emlékezetemben, mert a kesztyűs kezek egy pillanatig sem maradtak nyugodtan. Hol a fényszórót villantották föl, s a sportautó valamennyi lámpájából vad, erőszakos fény lövellt a visszapillantó tükörbe, egy-egy pillanatra elvakitva kíméletlen zuhogásával, hol a villamos kürtöt szólaltatta meg. Többhangu, dallamos kürtje volt, amely egy bizonyos riasztó csengésű zenei motívumot játszott. Amikor egy kocsi helye felszabadult s előbbre soroltunk, a sportautó motorja felpörgött s a jármű valósággal előre szökellt, mint egy fiatal vadállat, amelyet pórázon tartottak. Amikor én sorrakerültem, egy férfi odalépett a sportautóhoz s mozdulatai után Ítélve, rendre utasította a vezetőt, aki a nézeteltérés következtében időt veszített, mert egy időre eltűnt a szemem elől. Húsz perc múlva ismét a nyomunkban járt. Dallamos kürtje szakadatlanul rikoltozott, fényszórói fel-fel villantak, majd ismét lehunyták tüzes tekintetüket, a sportautó valósággal tisztára seperte maga előtt az úttest baloldalát, diadalmasan robogott előre. Már azt hittük, megszabadultunk tőle, de nem igy történt. Tiz vagy tizenöt perc múlva megpillantottuk őt az ut szélén. A vezető, kocsijából kiszállva egy kis csoporttal beszélgetett. Fiuk és lányok voltak vegyesen, akik nyári szatyrokkal a lábuknál, afféle szivességfuvarra vártak. A párbeszéd köztük és a sportautó vezetője között minden bizonnyal akörül zajlott, hogy kit vegyen fel a türelmetlen száguldó. A megegyezés nem jött létre, mert újabb néhány perc múlva ismét elsüvitett mellettünk, ellenszenves kürtjével és lámpáival, amelyek fénye már-már úgy hatott, mintha egy középkori inkviziciós szertartáson tüzes vasat közelítenének az ember szeméhez. A stopposok még kétszer állították meg a sportautót, amelynek vezetője nyilván válogatott, de sohasem tudott egyezségre jutni a várakozókkal, mert útját mindkét alkalommal egyedül folytatta. A harmadik, s egyben az utolsó alkudozás hosszabb időt vett igénybe, mert legalább húsz percig nem hallottuk kürtjét és nem láttuk fényszóróinak lobbanásszerü csapásait. Ekkor történt hogy jobb hátsó kerekemen kilyukadt a gumi, cserélni kellett, ezért az egész család kiszállt, s amig én a fiammal a kerékcserével vesződtem, feleségem és lányom az árok partjára telepedett napozni. Már föltettük a pótkereket, amikor a távolban fölhangzott a jól ismert gyötrő kürthang. — Jön az őrült —•_ mondta a fiam, hangjában minden elismerés nélkül s az valóban jött is, szokása szerint az ut baloldalán, egy légi torpedó sebességével és félelmetes zúgásával. Abban a percben alig néhány kocsi haladt ezen az útszakaszon, igy merőben fölöslegesnek tűnt a szüntelen kürtölés és villogatás, mert az a néhány kocsi amugyis az ut szélén haladt. Szemben azonban, nem túlságosan messze, feltűnt egy autóbusz, s egy pillanatig úgy tetszett, hogy a sportautó könnyed ívben el tud haladni mellette. A szemből érkező autóbusz és a sportautó között még egy személykocsi haladt az ut szélén, s ha a sportautó besorol amögé, nem következik be, ami a következő másodpercben törvényszerűen bekövetkezett. A sportautó vezetője megkísérelte megelőzni az előtte haladó személykocsit, amelynek vezetője jóindulatúan lehuzódott a padka mellé, az előzésre azonban már nem jutott hely és idő, mert a szemmel láthatólag lassító autóbusz már egészen közel volt. A sportautó vezetője rálépett a fékre, ugyanakkor a volánt jobbra húzta, ezáltal kocsija megfarolt, jobb oldali kerekei lecsúsztak a padkára. Hajnalban kisebb eső eshetett, mert az ut mellett viztócsák csillogtak, a hig sárban megperdült a kocsi s orrával egy fának ütközött, miután átrepült az árkon. Elkövetkezett az a másodperc, amelynek leírását ígértem önnek s most ismét elnézését kell kérnem a hosszadalmas bevezetésért, de úgy érzem, ezzel tartozom önnek. Én abban a pillanatban, mintegy 50 méterre álltam a fától, sóbálvánnyá meredve a megdöbbenéstől, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy valakivel ez a kivédhetetlen szörnyűség megtörténjék. Abban a pillanatban jeges rémület kerített a hatalmába, s ebben a lelkiállapotban, nyilván a jeges zuhanyként érő látvány hatása alatt, olyan tiszta orvosi aggyal gondolkodtam, mintha csak egy lázas beteg ágya mellé állnék és érlökéseit számolnám. Az a másodperc kristálytisztán felcsillanó töredékekre bomlott, mint amikor a szemünk láttára törik be egy ablak és a szétrepülő szilánkok röppályáját tisztán követhetjük. Mint egy hosszú konzílium után, félelmetes biztonsággal tudtam, hogy mi történik a sportautó vezetőjével s most megkísérlem ezt önnek elmondani. Abban a tizedmásodpercben, amikor a sportautó a levegőbe emelkedett, a vezető még élt. A kormányra borult, görcsösen kapaszkodva az egyetlen szilárd tárgyba, azután a kocsi fara felemelkedett, s ferdén csapódott a fa törzséhez, körülbelül abban a szögben, amelyben a légibombák csapódnak be háborús filmfelvételeken. A motor é3 a futómű azonnal begyürőzött, úgyszólván ellenállás nélkül s a forró motortest súlyos fémtömege bokától combtőig szilánkokra zúzta az áldozat csontjait. A tudatába hasitó fájdalomtól elgyöngült, elengedte a volánt és két kezével a szerelékfalnak támaszkodott, szabadon kiszolgáltatta mellkasát a hátrahajló kormánykerék rettenetes nyomásnak. Bordái ettől gyufaszálként roppantak össze, kitámasztott karjain törések keletkeztek és az egész test tehetlenül vágódott hátra, kettétörve a gerincet, a büszke, csodálatos oszlopot, amely az emberi testet egyenesen tartja. A belső vérzés első csikjai kibuggyantak az ajkán, az egész test megemelkedett, amenynyire az összegyűrt kocsiszekrény engedte, s homlokával a szélvédő fémkeretének csapódott, amely pontosan az orrnyereg fölött érte. Ekkor már nem élt. Odarohantam a kocsihoz, szinte ölbe kaptam az élettelen testet, amely a kipattant ajtón lassan,, ernyedten kicsúszott és elterült a füvön. Néhány másodpercre volt szükségem annak a megállapítására, hogy itt már az orvosi tudomány tehetetlen. Valaki egy használ pokrócot hozott az autóbuszból, azzal betakartuk a testet, valaki leállította a gyújtást, amely furcsa módon még jel- : zett az ellenőrző lámpán. Percekig nem lehetett mást hallani, mint az érkező és leálló gépkocsik kerekeinek surrogását az úttesten. Ezt akartam elmondani önnek, hozzáfűzve, hogy a boncjegyzőkönyv, amit később alkalmam volt elolvasni, kísérteties pontossággal igazolta megállapításaimat, amelyek abban a másodpercben átvillantak rajtam, mint egy jól betáplált komputeren. Orvos vagyok, gyakran találkozom a halállal, de még soha igy, ilyen sürü és értelmetlen drámába foglalva. Ha óhajtja, írjon belőle egy cikket, talán ezzel a címmel: Vasárnap reggel ... Megtörtént. ITALOS TÖRTÉNETEK Nemrégiben egy kis városkában léptem fel a kulturházban. Az előadás szünetében betántorgott az öltözőbe egy idősebb férfi. Ruházata meglehetősen zilált, kopottas volt. Lelkesen a nyakamba borult és egy igazi borízű csókot cuppantott az orcámra: — Drága művész ur! Rém boldog vagyok, hogy annyi év után újra láthatom. Ugye, emlékszik rám? Annak idején együtt dolgoztunk a filmgyárban . . . Bizony, nem emlékeztem. De azért jóindulatúan bólintottam. — Magát, Bilicsi ur, mindig tiszteltem — folytatta —, de igazán a Jávor Palit szerettem. Ő csinált ilyen nagyszerű embert belőlem — mondta büszkén és eltántorgott az öltözőmből. * * * Balassa Jancsi, az örök bohém, nótás kedvű, szarkasztikus humora szinész is a jó bor rajongója volt. Egy alkalommal lakótársa keserűen pa- - naszolta, hogy megint felemelték a bor árát, mire Balassa jókedvűen igy válaszolt: — Nem baj, legfeljebb majd kevesebbet eszünk. Balassa, ha társaságban iszogatott, az első po hár bor előtt mindig elmondotta ezt a kis bevezetőt: “Adja a jó Isten, hogy egy óra múlva ne ismerjük meg egymást!” Megírta a saját sírfeliratát is, eképpen: “Itt nyugszik Balassa János tisztán! Szóda nélkül!” Bilicsi Tivadar
