Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-08-13 / 33. szám
16. oldal FÜGGETLENSÉG Thursday, August 13, 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...'’ ÁRTATLANUL ELÍTÉLVE (Folytatás) Ekkor már Loubet volt a köztársasági elnök. A rennesi-i Ítélet nyomán támadt nemzetközi felháborodás arra késztette őt, hogy megkegyelmezzen Dreyfusnak. S jóllehet Zola, Picquart, Clemenceau és mindazok, akik a kapitány mellett álltak, titokban abban reménykedtek, hogy Dreyfus elutasítja a felajánlott kegyelmet, s hogy tovább harcol ártatlanságáért, a kapitány elfogadta azt. Zola megértette a lépés emberi indokait, a kegyelem után, 1899. szeptember 19-én igy irt Madame Dreyfusnak: “Asszonyom, a mai nappal bekövetkezett a csoda. Kétéves gigantikus harcunk eredményeként megtörtént a lehetetlen. Álmunk i valóra vált, a mártír leszállt keresztjéről, az ártatlan kiszabadult, a férj hazatért. Véget értek szenvedései, szivünk fájdalmas szorítása megszűnt, az elviselhetetlen gondolat nem riaszt fel többé álmunkból. A mai nap tehát nagy győzelem napja. Megilletődött csendben lélekben együtt vagyunk önökkel. Nincsen egyetlen asszony, egyetlen anya a Földön, aki ne rendülne meg a lelke mélyéig arra gondolván, ma töltik együtt első estéjüket, miközben az egész világ együtt érez önökkel. Dreyfus már szabadon élt, amikor megjelent Zola uj regénye, az “Igazság’’, amely nem más, mint a Dreyfus-ügy nyomán keletkezett kulcs-regény. Az iró Párisból Mailebois-ba, egy francia viléki városba helyezte át az események színhelyét. Nem egy vezérkari tiszt, hanem egy tanító kerül onnan teljesen ártatlanul a gyarmati fegyenctelepre. Nem katonai okmányok elrablásáról, hanem egy kisfiún elkövetett kéjgyilkosságról van szó. Ahogy a valóságos Dreyfus-ügyben győzött az igazság, a regény lapjain a tanító is visszakerült a gályarabságból. A regény sikert aratott. Az olvasók nem sejtették, hogy ez a nagy iró utolsó regénye. A következő esztendőben megjelentek Dreyfusnak az ördögszigeten irt naplójegyzetei. Voltak, akik még mindig bűnösnek tartották a szerzőt és felháborodva fogadták a kötetet. Zola 1902 szeptemberében, egy kis párisi szállodában levő. lakosztályában széngázmérgezés áldozata lett. A vizsgálat megállapította, hogy a kandalló kéményét szinte teljesen betömték törmelékkel, s az igy keletkezett szénmonoxid ölte meg Zolát. Sohasem állapították meg, hogy a törmelék szándékosan, vagy véletlenül került-e a kéménybe. Sokak szerint Zolát a Dreyfus-ügyben szerzett ellenségei gyilkolták meg. így hát Zola nem érhette meg Dreyfus teljes rehabilitációját, amelyre 1906 júliusában került sor. S ugyanebben a hónapban, 1906. julus 22-én az École Militaire udvarán, ugyanott, ahol lefokozták, katonai diszegységek sorakoztak fel Dreyfus tiszteletére. Kürtszó harsant, aztán egy kapitány Gillain dandártábornok elé vezette Dreyfust. — A köztársasági elnök nevében és felhatalmazása alapján Önt, Dreyfi:s kapitányt, a Becsületrend Lovagjává ütöm — mondotta a tábornok, s kardja hegyével háromszor megérintette Dreyfus vállát, az érdemrendet a kitüntetett zubbonyára tette, majd kétfelől megcsókolta. Dreyfusnak már alezredesi rang járt volna, de csupán őrnaggyá léptették elő, és ezzel tudtára adták, hogy továbbra sem kívánatos a hadseregben. Nyugdíjazását kérte. Picquart-t ezredessé léptették elő, s később tábornokká nevezték ki. 1908-ban Georges Clemenceau miniszterelnök hadügyminiszternek hívta meg kormányába. Ugyancsak 1908-ban történt, hogy a Zola emlékére rendezett ünnepségen a Pantheon előtt rálőttek Dreyfusra. A kapitány Svájcba költözött, s ott érte 1914-ben a mozgósítás hire. Azonnal hazájába utazott és szolgálatra jelentkezett. Először Páris védelmi rendszerének északi szakaszán teljesített szolgálatot, majd végigharcolta az első világháború két legvéresebb ütközetét Cbemin des Dames-nál és Verdunnél. A háború végén alezredessé léptették elő és megkapta a becsületrend tiszti keresztjét. Az antant győzelme után ismét nyugalomba vonult. Már elmúlt hetven esztendős, amikor Schwarzkoppen ezredes özvegye elküldte neki férjének, az egykori párisi német katonai attasénak emlékiratait. Ekkor derült teljes fény az ügy minden részletére. Valóban gróf Ferdinand Walsin-Esterhazy volt a bordereau szerzője — ahogy Picquart kiderítette —, ő adta el a francia hadititkokat a német katonai attasénak. Ennek a gazembernek azonban soha nem kellett felelnie bűneiért. 3923-ban az angliai harpendeni kis temetőben gyászolók nélkül temettek el egy bizonyos Jean de Voilemont grófot. A halott nem volt más, mint Walsin-Esterhazy, aki ezen az álnéven élt haláláig. A CIÁNKÁLIS GYILKOS Adolf Hofrichter, volt császári és királyi főhadnagy, olyan nevezetes ember volt, hogy a lapok nem mulasztották el értesíteni olvasóikat arról sem, mit kapott enni azon az első napon, amikor rabkosztra fogták. A möllersdorfi börtönben egy tányér bablevest tettek a húsz évi fegyházra Ítélt rab elé, aki azonban undorral visszautasította az ételt. Másnap aztán már evett. Hofrichter főhadnagy vezérkari százados akart lenni és möllersdorfi fegyenc lett. A magát egykor mellőzöttnek érző tiszt ugyan nem érte el, hogy avanzsáljon, de az egész világ megismerte a nevét. Sőt, divatot is csinált: a ciánkális merényletek divatját. Neki jutott először eszébe, hogy ciánkálival elteheti láb alól vetélytársait. 1909. november 15-én bécsi lakásán holtan találták Richard Mader vezérkari századost. A földre zuhant holttest mellett egy pohár darabjait, és viznyomokat fedezték fel. Az asztalon levél hevert: “ítéljen saját maga, és ez lesz a mi legjobb reklámunk! Használati utasítás. Óvatosan nyissa ki, és tépje fel a papírt! Az osztályban lévő pirulákat hideg vizzel kell bevenni és egymás után gyorsan kettőt kell lenyelni. A hatás meglepő lesz! A pirulákat azonnal fel kell hasznáni, mert a levegőn könnyen megromlanak. Szives rendelését a fenti címre kérjük. A szállítás diszkréten és gyorsan történik. Tisztelettel Charles Francis” A boncolás megállapította, hogy Mader százados ciánkálimérgezés áldozata lett. A nyomozás első eredménye pedig az volt, hogy Charles Francisnak, az ismert londoni gyógyszergyárosnak — akinek a nevében a levelet írták, — az. ég-világon semmi köze sincs az ügyhöz. A rendőrségre még tiznegy ugyanolyan szövegű levelet szolgáltattak be. Valamennyit katonatisztek kapták, s akárcsak Mader, postán. A többiek azonban nem mentek lépre, nem vették be a szert, és igy az ellenük megkísérelt merénylet sikertelen maradt. De vajon ki lehetett a gyilkos? Kezdettől fogva gyanús volt az a körülmény, hogy a levelek és csomagocskák címzettjei kivétel nélkül 1905-ben végezték az úgynevezett hadiiskolát. A hadiiskolát sikeresen végzettek közül kerültek ki azok, akiket adandó alkalommal századossá léptették elő, és beosztottak a vezérkarhoz. Főhadnagy sok volt a Monarchiában, vezérkari százados már jóval kevesebb. Az a szólásmondás járta, hogy egy vezérkari százados felér egy csapatnál szolgáló ezredessel. Érthető hát, sok fiatal tiszt vágyott arra, hogy vezérkari beosztást kapjon. A kinevezettek száma mindig csak töredéke lehetett azoknak, akik erre a szolgálati beosztásra aspiráltak. Az előléptetéseknél rendszerint a rangidősség szerint haladtak, de előfordult, hogy kivételt tettek. Mellőztek valakit például, jóllehet esetleg kiváló eredménnyel végezte a hadiiskolát (Folytatjuk)
