Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-30 / 31. szám
8. oldal FÜGGETLENSEG Thursday, July 30, 1970 A FESTŐ ÉS A SZÍNÉSZ Irta HALÁSZ PÉTER A New York Times egyik legutóbbi számának képzőművészeti rovatában hirdetést fedeztem fel, ■amelyben műgyűjtő “Bodnár 1948—49-ben, Párisban festett és kiállított képeit keresi.” Bodnár nem más, mint Bodnár Bertalan, a newyorki magyar festő, aki az elmúlt esztendők során az amerikai festészet élvonalába került, egymást követik kiállításait Mexieotól New Yorkig és Los Angelesig. Érdekes módon, ő az a festő, Halas* Péter akinek a képei a legerőteljeseben éreztetik velem, hogy festészet és muzsika között mily drámai a rokonság és a kölcsönhatás — ahogyan zeneműről nem kérdi az ember, hogy “miről szól”, ugyanúgy Bodnár képei sem inspirálják ezt a kérdést. Úgynevezett non-object, tehát tárgytalan képei is azonnal világosak és érthetőek: egy életérzést árasztanak magukból. Minden egyes festménye: ablak, amelyen át a művész kikönyököl a világba, érdeklődő és szerény mosollyal, majdnem bocsánatkérően, nem azt akarja, hogy őt lássák, de ő akar látni. Bodnár különös ember, ez a kissé félszeg és visszahúzódó mosoly, ez a távozásra kész jelenlét nagyon érdekesen jellemzi. Mintha minden képével azt kérdezné: “nem zavarok?” Az ilyen modorú, ilyen jellegű és magatartásu művészek előtt nagy jövőt látok: a világ roppant nosztalgiával fordul feléjük egy napon — ezen a mind hangosabbá váló világon már egyedül a csönd művészete vonz. Bodnár is a film műfaja felől indult a festészet felé, hasonlóan Kepes Györgyhöz, akivel valamilyen távoli művészi rokonságot tart. Kepest a festészet a tudományok felé vezette, a kísérletező analitika felé, ma a bostoni Massachusetts Institute of Technology professzora — Bodnár nem tanít, ő változatlanul a csend és a nyugalom különböző formáival kísérletezik. Életszemlélete a bölcs voltaire-i tanácsot fejezi ki: “kertjét ápolja’,, ami azt jelenti, hogy kialakította saját művészi területét és megteremtette művészi nyugalmát. Tokaji paraszt gyerek, úgynevezett őstehetség, akit 16 esztendős korára fölfedezett a nagyváros és ösztöndíjakkal látott el — tanult Pesten, Berlinben, Párisban, élt Havanában és Mexicoban, mig végül New Yorkban telepedett le. Művészetének minden válfaját műveli: temperát, olajat, pasztellt — fest vászonra, üvegre és filmszalagra. Van egy filmje, amelynek az a cime: Fények és Hangok. A washingtoni Kongresszusi Könyvtár őrzi. Láttam a filmet röviddel elkészülése után: színeknek, fényeknek, hangoknak különös örvény lése, benne vajúdik az egész világegyetem. De az a megkapó, hogy ennek a vajúdásnak a mélyén is a nyugalom uralkodik, a kavargó fények és hangok elvezetnek a végső csendhez. Vannak, akik a misztikumot érzékelik Bodnár képeiben, de én azt hiszem, hogy a rendíthetetlen nyugalmat tévesztik össze a rejtéllyel és a titokzatossággal. Egye3 kiállításaival szenzációt keltett: Párisban egy éjféli tárlatával akkora tömeget vonzott, hogy rendőröket vezényeltek ki a rend fenntartására. 1952-ben Havannában adták ki a “Maszkok” című csudaszép albumát. Ennek most uj kiadása készül itt Amerikában. A rendíthetetlen nyugalmon kívül van még egy érdekes művészi jellemzője Bodnáx-nak: az olthatatlan kíváncsisága. Tokaji parasztgyerek maradt mindvégig, aki kerekre tágult szemmel nézi a világot. S aztán ezen a tokaji fénytörésen át jelenik meg vásznain mindaz, amit lát. A képei között az én kedvencem a “Gótikus Bálterem” cimü festmény. Ez valami hihetetlenül magas báltermet ábrázol, ahol a gótives oszlopok között estélyiruhás hölgyek és urak keringőznek. De ez a bálterem olyan, amilyennek Hamupipőke láthatta azt a csodaszép bált, ahová elvezette rejtélyes csillaga, s ahol elveszítette menekülés közben az egyik cipellőjét. Tágranyitott szemmel festett kép, érezhető, hogy amig ecsetje száguldott az oszlopok között, fények és árnyak cikázó erővonalait kutatva, addig szive a torkában dobogott. A tokaji Bodnár Berci a világ nagy báltermében, a szédületes karneválon, ahol •azonban megőrzi mind hűvösségét, mind nyugalmát. A kíváncsisága ugyanilyen fontos művészi tulajdonsága. Szenvedélyes érdeklődéssel megy el minden tárlatra, néz meg minden filmet, tanulmányoz minden újdonságot. A műtermét érdekes emberek keresik fel, világhírű festőművészek — köztük például Salvadoré Dali —, irók, színészek, újságírók. A műterem egyik falán dedikált képek sorakoznak mindezektől. Ott van Jávor Pali képe is, a színészé. Jávor Pál és Bodnár Berci jó barátok voltak és Jávor sohasem csalódott Bodnárban: ez már önmagában véve jó ajánlólevél. Ahogyan elgondolkozom ezen, felötlik bennem, hogy a két ember között volt is valami alapvető művészi hasonlóság: Jávor is faluról a városba került parasztim volt, oly szegény az első időkben, hogy még nappal is kölcsönfrakkban járt. Jávor is ezzel a kerekretágult szemmel nézte a világot, őszinte és nagyon jóhiszemű ember volt, utálta a becstelenséget, a képmutatást, a nagyképűséget. Talán Peer Gynt volt élete legnagyobb alakítása, én legalábbis el nem felejtem, amig élek: szökellt a Nemzeti hatalmas színpadának szikláin, repült, szállt, akár a zerge, az is maradt mindvégig, Peer Gynt. De a művészet közt, akik idegenbe kerülnek s ott élik életüket, a festőé a legszerencsésebb művészet. A festő maga készíti el világának díszleteit, azét is, amelyet elhagyott s azt is, amelybe érkezett. Bodnár a newyorki 80-ik utcában levő műtermében is megálmodhatja és megjelenítheti a magyar pusztát, baljós, viharelőtti ég alatt, amikor a tájnak olyan a színe, hogy a ház egyik falát még süti a nap, a másik falra meg már ráaggatják magukat a komor viharfellegek. Pusztát fest, csendéletet mezei virágok csokrából, elmerengve régi tájak és régi színek fölött, de aztán megvigasztalja magát az időtlenséggel s megfesti képét, amelynek ez is a cime: Időtlenség — s a különös kockák, alkotóelemek, mint a legyőzhetetlen és megfoghatatlan Idő végzetes traverzei kapaszkodnak egymásba. E'gyremegy — mondja Bodnár -—, a táj, a csend, a nyugalom, az időtlenség bennünk él. A szomorúság is mi vagyunk, de a reménykedő felcsillanás is, mindezek mi vagyunk, életérzések, hangulatok elől nincs miért menekülni. Ilyen értelemben is modern festő Bodnár aBertalan. Mert a “modernság” sohasem eszközökben, színek felrakási módozataiban teljesül ki, de mindig a szemléletben. A színész nem tudja ilymódon átmenteni művészetét, a színészt a díszletek közé kell helyezni, a többit azután rá lehet bízni, ő kiszélesíti és kitágítja ezeket a színpadi díszleteket, úgy, hogy falai közé fér az egész világ. De a térre, a kiindulópontra szüksége van. A festő a teret is megalkotja önmagának. Szerencsés művészet. Megépíti saját repülőterét, saját kifutó-pályáját, ahonnan aztán ellendülhet a korlátlan magasságba és messzeségbe. A színész röppálya. nélkül a betonra bénul. HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA ELHAGYOTT LÁNY — Kedves Miss Homoki, egy magyar fiú addig udvarolt és hizelgett nekem, amig elmentem vele weekendre és levett a lábamról. Utána még négyszer mentünk weekendre és azóta nem törődik velem, nem jön és ha telefonon felhívom, akkor letagadja magát, így bánt el velem, mit tehetek? VÁLASZ — Nem sokat. Legfeljebb azt, hogy tanuljon a leckéből és a jövőben szilárdabban álljon a lábán. Mert, akit egy férfi többször egymásután is le tud venni a lábáról, az nagyon ingatag talajon áll. * * * MRS. M. 0. — 34 évvel ezelőtt kezdődött az, amit leírok. 20 éves voltam, Szegeden laktunk és szerelmes voltam egy fiúba, ő 22 éves volt és nagyon szeretett engem. Azt terveztük, hogy egy év múlva megesküszünk, azonban nem igy történt. Szerettük egymást, de ő nagyon önfejű volt, emiatt összevesztünk és szakítottunk. Én még abban az évben kijöttem Amerikába és itt férjhezmentem. Férjem 30 évi házasság után, három évvel ezelőtt meghalt. Két felnőtt lányom van, férjes asszonyok és 3 unokám van. Csendesen élek, kielégít a két kis család, a kisunokák, anyagi gondom nincs. Mióta itt vagyok, a régi szegedi fiúról semmit sem tudtam. Most nagy meglepetésemre felhívott telefonon és találkoztunk. Mesélte, hogy megnősült, házasságukból nincs gyerek. 56-ban feleségével kijött Amerikába, az asszony pár év múlva meghalt. Ő most egyedül él. Nem tudott rólam semmit, csak most hallotta meg véletlenül, hogy itt élek és azonnal felhívott. Őszintén mondom, megdobbant a szivem, de amikor olyan sok idő múltán újra megláttam, csalódást éreztem. Azóta többször találkoztunk, elbeszélgettünk a régi emlékekről, elmondtuk egymásnak, hogy mi történt velünk azóta. A második találkozásnál azt mondta, hogy szeret engem, házasodjunk össze. Még nem válaszoltam az ajánlatára, de nagyon sürget, azt (Folytatás a 9-ik oldalon.) Lehetséges, hogy ezért szeretem annyira Bodnár Bertalannak ezt a ‘‘Gótikus Bálterem” cimü festményét. Az égigérő oszlopokat és az oszlopok között keringőző estélyi ruhás hölgyeket és urakat. Talán úgy érzem tudatalatt, hogy ott keringőzik köztük frakkjában Jávor Pali is, persze abban a régi frakkban, a kölcsönfrakkban, nem azokban az újakban, válasakban, daliásakban, amelyekben cigánymuzsika mellett feszitett, da abban a régiben, amelyet kölcsönkapott, kódusszegényen és amiben még nappal is járt Pesten az első hetekben. Hát csakugyan, lehunyom a szemem és ott táncol a kölcsön-frakkjában a régi, fiatal, egykor sugárzóan tehetséges Jávor Pali, aztán egyszerre csak hideg áramlat süvít végig az oszlopok között, meglebbenti a hölgyek estélyi ruháját, a kandeláberek gyertyalángjait 3 a hidegre vált bálteremből Pali a kölcsönfrakkban menekül. De egy lépcsőfordulóban elveszti félpár cipőjét ... Az majd mindig segítségünkre lesz, hogy megtaláljuk. Ennyi mindent mondanak Bodnár képei azoknak, akik megértik. Ezért, valahányszor nagyon elfáradtam jártamban-keltemben New York városában, csak fölmentem a műtermébe, széket húztam a képek elé, elhelyezkedtem és kiolvastam mindet. A pusztát, a virágokat, az időtlenség titkát és nyugalmát és a gótikus bálterem önfeledten keringőző táncosait. . ...
