Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-07-30 / 31. szám
Thursday, July 30, 1970 FÜGGETLENSEG 9. oldaJ. “Annabál” az east-riveri parkban Irta: IVÁNI ZOLTÁN Ezt a párbeszédet éppen a júliusi Anna-napot jelző hétvége előtt, pénteken kaptam el. Az eastriveri parkban. Ahol ilyenkor a hársfavirág illata utolsó erejét nyújtja azoknak, akik szerényebb igényükkel leülnek alája. A tengerhez, a hegyekhez való kifutás helyett.. . Mert bizony az első látásra vagy hallásra az elejtett szavakból, nem a magyar szóra, hanem a szavak mögötti lényegre figyelve, meggyőződhettem, hogy itt a fa alatti pádon, a parkban magyar férfi és magyar nő ül. Olyasfélék, akik valamikor elszakadtak egymástól otthon, s azóta többszöri látogatás mindig egybehozta őket. Mert a férfi is é3 a nő is, a távoliét alatt nem akartak felejteni. S talán helyesebb, ha igy mondjuk: nem akarták mindenképpen feltalálni magukat, az óvagy uj hazában, külön-külön. A párbeszédből el se veszek, hozzá se adok. így a szavak röpködése kísértetiesen mutatja, hogy emberek sorsa nem egyszer olyan, mint egy báli éjszaka. Csupa szédüléssel-értetlenséggel, meglepetéssel, leülésre-pihenésre — és újra táncraperdüléssel való vággyal — izgalommal. Mert szól a “Nagy bálrendező”, az élet intésére a zene. A világ nagy kerthelyiségében, nyáron-télen. Örök Annák, Katinkák emlékezetére, s uj kivirágzására. És menni kell — és maradni kell. Otthon-idegenben. S a nagy kérdést, hogy miért?, elsöpri a csinadratta . . . Nos, jöjjenek velem, kedves olvasóim, üljünk le a szomszédos padra. És hallgassuk őket. A férfit és a nőt, amint beszélnek. A férfit, aki hosszabb ideje kint él. S a nőt, aki néha megjelenik hazulról. S akik ma, bár külsejükön látszik, hogy valamikor a “szerelem bolondjai” lehettek, nem tehetnek mást, csak igazodnak a jelen tényeihez. A nő: — Ferikém, úgy repül az idő idekint... Hová viszel most, a hétvégére? A férfi (hosszan maga elé nézve): Hová? . . . . Ahová akarod. Már úgy, ahogy mi megtehetjük .. . De éppen mondani akartam neked, hogy megint elszalad három-négy hétvége, elköltjük azt a rászánt hetven dollárt. Aztán elölről kezdődik minden . . . Neked pedig jó lenne, ha valami kis pénzt is vinnél haza magaddal. Két-három hónap múlva, mire lejár az ittartózkodás. A nő: — Mit akarsz ezzel mondani? A férfi: — Azt, hogy leghelyesebb lenne itthon maradni. És neked félretenni a pénzt. A nő: — Éppen a névnapomon? ? A férfi: — Ó, Annuska, ne légy ilyen bolond. Tudom, hogy szeretsz ... de mégis . Errefelé nincs névnap. S különben is, látod, rajtad akarok segíteni. Nekem semmi vágyam nincs, csak téged lássalak, öleljelek. S ha ezt megkapom, mért ne lehetne jó neked is az a kis pénz? Amit talán el se hiszed, milyen könnyedén, a semmire költjük hétvégeken. A nő: Borzasztó, amit mondasz. Megfulladok itt a felhőkarcolók közt. Napfény-levegő-viz, és Te! Hát ezt akarom, é3 igy, és Téged. És Veled!... A férfi: Ne érts félre. Nem lettem én pénzimádó. Ha távol vagy, elüldögélek itt a parkban egyedül. Vagy a szomszéd házmesterrel a szemetes láda tetején. Még egy-két pohár whisky is akad. S te pedig, akárhogy is van, az egyszerű közelségben megtalálod a barátnőidet otthon, úgy egymást érdeklő beszélgetésben. Egy-egy sétán a Margitszigeten, egy Lenke-tói tájon. És igy tovább. A nő: — Igen, de hiányzol . . . mindig hiányzol!... A férfi: — Hiszem drágám! . . . S ezért mondtam, amit mondtam. Nekem is fáj. De mostantól kezdve, amig visszamész, hatszor-hétszer ha itthon maradunk, az összesen négyszázhusz dollár. A nő: — Úristen, egy vagyon! ... A társbérletemet rendezhetném . . . A férfi: — Na látod . . . Engem pedig ne félt3. Mert tudom, hogy ha itthon is maradunk, ölelsz, szivből-igazán. Amit én erre felé a világ vagyonáért nem kaphatnék meg! Ezért, ezért, hogy igy gondolkozom, hogy nem álltam be a sínbe, a soksok “semmibe”, talán hibáztathatnál. S mert nem teszed, mert szép vagy lélekben, megértésben, kétszeresen fáj a tanács, amit most neked én adok . . . Szivemből, nem zsebemből jön. A nő: — Ferikém, nem is tudom, mit mondjak . . . A Férfi: — Bizony nehéz. Hát még, ha azt mondanám, hogy a hétvégét ne töltsük együtt. Azalatt munkát vállalhatsz. Én várlak otthon, a csendben, a magányban, hétköznap is. Én is megspórolom a fizetésemet, te is keresel. S ez minden egyes esetben kétszer hetven dollár. Azaz száznegyven. Mind a tiéd lenne! . . . Vagy ha éppen úgy adódik, hét folyamán is dolgoznál. Csak nehéz, mert elvégre én vagyok a sponzorod. S ha valami bajod történik munka közben ... De ha nem, mondom, én azzal is határtalan boldog lennék, ha egyszer egy héten igy igazán felém húzón, érzéssel-szivvel megölelnél. A mindenkori telefon-görlök helyett. A nő (hosszú hallgatás után): — Valóban meg-LELKI KLINIKA (Folyatás a 8. oldalról) mondja, hogy ha ilyen véletlenül újra találkoztunk és szabadok vagyunk, akkor nincs értelme tovább várakozni. Nem tudom elszánni magamat, szeretném megismerni a véleményét erről. VÁLASZ — Azt Írja, hogy amikor 34 év után meglátta, csalódást érzett. Ez majdnem természetes. A 22 éves fiú helyett 56 éves meglett férfival találkozott. Viszont amit egyszerűen csalódásnak mondunk, annak különböző fokozatai vannak. Persze, hogy nem találta meg benne a 22 éves fiút, akibe valaha szerelmes volt. Lehet viszont, hogy ha többet együtt lesznek, sokat felfedez abból, amit egykor kedvelt benne. Sürgetéssel azonban ne engedje magát elhamarkodott házasságba hajszolni, de az ellenkezőről se döntsön elhamarkodva. A szállóige azt mondja: a régi szerelem nem rozsdásodik meg. Lehet, hogy mégis rozsdafoltokat lát. Adjon önmagának időt, talán lassan lecsiszolódnak a rozsdafoltok. Ha nem sikerül, búcsúzzanak el egymástól. * * * L. CS. — Egy magyar nóta úgy kezdődik, hogy amerre járok még a fák is sírnak. Legyen szives közölni velem a szöveget és hogy hol lehet megvenni a hanglemezt. VÁLASZ — Céget elvi okokból nem ajánlhatok. A hanglemezt biztosan megkaphatja akármelyik magyar könyv és hanglemez-üzletben. Egyébként a régi magyar népdalnak, amit említ, eredeti, korabeli szövege a következő: Azhol én elmegyek, még a fák es sírnak — Gyenge ágaikról levelek lehullnak. — Hulljatok levelek, rejtsetek el engem, — Mert az én édesem sírva keres engem. — Sir az ut előttem, bánkódik az ösvény, — Még az is azt mondja, áldjon meg az Isten. — Áldjon meg az Isten minden javaival, — Mint kerti violát drága illatokkal. * * * zavarsz . . . Mit tegyünk? Maradjunk itthon? . . . Vagy menjünk valahová, hétvégére. A férfi: — Ahogy akarod. A nő: — Igen, de most már megzavartad azt is, ha mennénk. Ha boldogok lennénk, levegő, napfény és kék ég alatt . . . Mert azalatt mennyi pénzkereseti lehetőséget veszitek el . . . Ó, Feri, Feri, be jó vagy, s mégis ijesztő, ezekkel a valóság-számitásokkal. Hát te is, te is átváltoztál?... Bár az igaz, hallom szavaid ... De mégis, az egész oly érthetetlen. A férfi: — Annuska, Annuska (közben megcsókolja) . Neked ez egy vagyon. — Nekem semmi. Csak mindegyre ismétlődő hétvég, amit ha nem megy itt, összegyűjtők neked, elküldeni. Mert itt úgysem kaphatnék semmit érte. A nő (megint hosszú szünettel): Miért is jöttél el akkor? A férfi: — És a csomagok . . . Amiket küldök neked? . . . A nő: — Igaz, igaz. De most látom csak igazán, milyen szárnyszegettek vagyunk. Itt, New Yorkban. Az East River partján. A hársfaillat és a kőrengeteg között. És éppen mi, akik igazán akarnánk szeretni egymást. Úgy minden földi jón túl, szivvel-szinnel igazán. Mint ahogy hazánkban a falusi gyerekek olvassák le az akáclevelekről... Nos, mit csináljunk? Maradjunk itthon hétvégére? Menjek el keresni valahová? Állásba- Úgy órabéresen? . . . A férfi (magához huzva Annuskáját, a júliusi éjszakában, a bizonytalanság Annabáli valceréhez hasonlóan, itt a folyó partján): — Tudod, mit ? . .. Várjuk ki azt a kis időt, amikor a technika előrehaladásában megérjük, hogy itt keresem a pénzt, a fizetést, s helikopterre ülve félóra alatt otthon leszek nálad Budapesten. Itt keresni, ott elkölteni. Aztán reggel folytatódna minden elölről. Csak szebben, mint ahogy ma lehet. MRS. V-ess. — Nem vagyunk olyan szegények, mint a koldus, de csak annyink van, hogy nagyobb gondok nélkül megélünk, azért mérges vagyok, mert az emberek folyton azt mondják, hogy a pénz nem boldogít. Ez egy nagy hazugság* mert akinek sok pénze van, az úgy élhet, hogy boldog. Igazam van? VÁLASZ — Igaz is, nem is. Van, aki csak azért szereti a pénzt, mert pénz és boldoggá teszi a tudat, hogy pénze van. Mások viszont csak azért szeretik a pénzt, mert szebbé, kellemesebbé tudják tenni vele az életüket. Ha a pénz mindig boldogitana, akkor például a Rockefellereket már boldoggá avatták volna Általában, akinek pénze van, azt hirdeti, hogy a pénz nem boldogít, ellenben, akinek nincs, annak az a véleménye, hogy boldogít. Egyezzünk ki feliben: a pénz nem boldogít, de adott esetben segít elviselni a boldogtalanságot.------------------| HUIT.M-O-R Egy svájci polgár elutazik Alaszkába. Mikor megérkezik, idegenvezetőt fogad és megkéri, hogy vezesse a legjobb szállodába. Megindulnak, amikor sürü pelyhekben esni kezd a hó. A vezető büszkén kérdezi: — Na, látott már ennyi havat ? • — Ez magának sok hó? — legyint kezével a svájci. —Ha nálunk elkezd esni a hó, utána mindig lapáttal kell lehordani a havat a magasföldszintes házamról, mert csak a háztető látszik ki. Odaérnek egy ki3 földszintes házhoz, a Vezető azt mondja, hogy menjenek be, itt a szálloda. — Micsoda? — mondja felháborodva a svájci. — Magának ez egy szálloda ? Egy ilyen kis vacak' viskóban nem szállók meg. — Kérem, ez nem egy vacak kis viskó :—, feleli az idegenvezető —, ez a Grand Hotel hatodik emelete. -Iváni Zoltán
