Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-06-11 / 24. szám
Thursday, June 11, 1970 FÜGGETLENSÉG 9« oldal SÉRTŐDÖTTEK Irta: VÁRKONYI ANDOR — Az emberi lélek olyan érzékeny, hogy hozzá képest egy szeizmográf rinocerosz-bőmek tűnik . . . Ezt a sarkigazságot barátom, Jeilemes Jenő mondta ki, mialatt a kerti nyugágyon pihenve gyanakodva kémlelte az égen gyülekező esőfelhőket. — Hogyan jutott eszedbe ez a bölcs gondolat ? — kérdeztem tőle, kissé felemelkedve a másik nyugágyról. — Lehetőleg ___________ gyorsan és röviden válaszolj, Viuxonyi Ando, amÍR meg nem ered az eső — Képzettársítás utján. Éppen az imént láttam, amint Kacsmarek Tibor és felesége futottak az utcán; nyilván a közeledő eső előtt akartak szárazon hazaérni. Róluk jutott eszembe a hasonlat az emberi érzékenységről. Én is — mint mindenki más — érzékeny, könnyen sértődő vagyok, na de Kacsmarekék érzékenységéhez képest a szeiz . . . — Ezt már mondtad egyszer. Inkább azt mond el, miért sértődtek meg Kacsmarekék, akik — úgy tudom — jóbarátságban voltak veled. — Azért, mert talán életemben először, őszintén megmondtam nekik a véleményemet. — Hát ezt bizony rosszul tetted. Nem tudom mit mondtál nekik, de gyakorlatból tudom, hogy a csukamájolajat és az őszinteséget senkisem nyeli le szívesen. Jenő olyat sóhajtott, hogy egy esőfelhő megrebbent az égen. — így van. Én is tudom ezt. De már nem tudtam magamban tartani tovább a dolgot. Másrészt pedig azt hittem, hogy ezúttal . . . De hadd kezdjem az elején, néhány évvel korábban. Az elmúlt öt év alatt háromszor fordult elő, hogy ismerőseim — vagy ha úgy tetszik barátaim — valamiért megsértődtek és elmaradtak. Megtörténik mindenkivel, hogy valakit akaratlanul megsért egy rosszul hangsúlyozott szóval, egy félreérthető mozdulattal, ezer más aprósággal. Ha ilyenkor a “sértett fél” szóvá teszi a dolgot, egy pillanat alatt tisztázható az ügy. A tévedés kiderül, és a barátság ege ismét olyan kék lesz, mint a miénk, mielőtt ezek a borús felhők idetolakodtak volna . . . Csakhogy a legtöbb ember nem beszél. Begubózik sértődöttségének burkába, visszahúzódik érzékenységének csigaházába, és hallgat mint egy teknősbéka. Egyszer csak azt látom, hogy ez is az is, ha megpillant az utcán, elfordítja a fejét; ha felhívom telefonon, hangja hidegebb a jégnél. Jóisten, mivel sértettem meg őket? Hiszen ha tudnám! De ahhoz túl érzékeny vagyok magam is, hogy megkérdezzem tőlük. Az egyik esetben közvetítő utján próbáltam kipuhatolni a sértődöttség okát ... A válasz ez volt: nincsenek megsértve.De legközelebb megint elnéztek felettem, tekintetüket egy távoli templomtorony legmagasabb pontjára szegezve. Ezekután mi mást tehettem volna: én is megsértődtem, és amikor ujfent találkoztam velük, már én is ablaküvegként néztem keresztül rajtuk. Visszatértünk az ősállapotba, amAor még nem ismertük egymást. Később teljesen eltűntek a szemem elől, és ma már csak itt-ott kisértenek, álmaimban, vagy egy-egy múltat idéző történetben. Most érkeztem el a Kacsmarek esethez. Kacsmarekéket egy társaságban ismertem meg. Ott derült ki, hogy aránylag közel lakunk egymáshoz, de valahogy sohasem találkoztunk. Tibor elektromérnök volt, szépen keresett, jól élt nagyon csinos feleségével, gyermekük nem volt. Az asszony is dolgozott; titkárnő volt egy kereskedelmi vállalat igazgatójánál. A férj ezenkívül kitünően szaxofonozott, fuvolázott és kártyázott. Sakkban és keresztrejtvényfejtésben viszont gyenge volt. Mindez fokozatosan derült 'ki, mialatt hol ők látogattak meg bennünket kisded hajlékunkban, hol mi kerestük fel őket szépen berendezett családi házukban. Jól éreztük magunkat társaságukban — és talán ők is a miénkben — de volt valami, ami rettenetesen zavart. Az, hogy a fiatal házaspár sohasem maradt tovább nálunk két óránál. Ha hét órakor jöttek, Kacsmarek pont kilenckor felállt, gyorsan elbúcsúzott tőlünk — és természetesen kedves neje is követte a példát — és minden további magyarázat nélkül villámgyorsan eltávoztak. Ha nyolcra jöttek, tiz órakor ütött számukra a bucsuzás pillanata. Mentek — minden magyarázat nélkül. Végül nem. állhattam meg: megkérdeztem mi ennek a “katonás rendnek” a titka? Tibor valamit motyogott, aminek semmi értelme nem volt, felesége pedig tapintatosan csak ennyit mondott; “maguk már biztosan nagyon fáradtak” . . . noha soha elevenebb nem voltam; csak dühös voltam, amiért akkor kapcsolták ki a hangulat áramát, amikor az már éppen izzani kezdett. Amikor negyedszer zúdították ránk a váratlan távozás hidegzuhanyát, megsértődtem. Meghívásukra kitérő választ adtam azzal, hogy “majd felhívom őket”. Persze, eszem ágában sem volt jelentkezni, legalábbis addig nem, amig újra fel nem hívnak és nem érdeklődnek váratlan és szokatlan hallgatásom iránt, ők azonban — talán: megsejtvén, hogy megsértődtem — nem voltak kiváncsiak némaságom okára. Nem vitás: megsértődtek! Megsértődtek anélkül, hogy megkérdezték volna tőlem: miért sértődtem meg? Ekkor határoztam el, hogy a világtörténelemben talán elsőként elmondom Kacsmarekéknek a köztünk támadt üzemzavar okát. Percek alatt tisztázom majd a dolgot, és utána kezetrázunk, majd pedig baráti öleléssel pecsételjük meg a kibékülést. Akkor aztán már azt sem bánom, ha ismét csak két órát töltenek nálunk, — egy másodperccel sem többet. Egy délután találkoztam velük a sarkon. Kikerülni már nem tudtak; két fejet egyszerre elfordítani kissé körülményes és komikus, igy hát jobbnak látták, ha tudomásul veszik létezésemet, de csak annyira, amennyire egy jólfej lett agarat szoktak figyelemre méltatni azok, akik egyáltalában nem kutyabarátok. Én mosolyogva üdvözöltem őket, majd őszinte sajnálkozásomat fejeztem ki afölött, hogy oly régen nem találkoztunk. Mire Tibor helyesen megjegyezte, hogy rajtam volt a látogatás sora, én hanyagoltam el őket. — Igaz — ismertem el — de azért nem jelentkeztem, mert sértett az, hogy mindig csak két órát vagytok hajlandók velünk tölteni. Gondolom azért, mert halmozzátok a programokat, pendliztek. Nem tartozik rám az, hogy mit csináltok, hová mentek azután, hogy tőlünk eltávoztok, de sérti az önérzetemet az, hogy mi nem érünk meg nektek többet két óránál. Kacsmarek közbe akart szólni, de én rendületlenül folytattam: — Néhány évvel ezelőtt volt egy hasonló esetem. Egy régi jó ismerősömet és feleségét hívtam meg hozzánk egy kis vacsora-utáni tereferére. Eljöttek, megitták a feketét, utána pontosan tiz percig csevegtek erről-arról, majd némi mentegetőzéssel felálltak és eltávoztak. Mondhatom: karddal nem sérthettek volna meg fájdalmasabban. Azóta sem álltam velük szóba többé. Ezek az emberek meghaltak számomra. Nem is tudták meg soha: mivel sértettek meg engem, mert ahogy nekem sem árulta el senki, miért sértődött meg, ha megsértődött, — úgy én sem közöltem velük e súlyos trauma okát. Veletek azonban kivételt teszek. Nektek megmondom, mivel sértettetek meg, hogy tisztázzuk a dolgot, és utána . . . — Semmi utána! — vágott közbe Kacsmarek. — Szóval annak a régi pacáknak nem ütöttél a fejére, hogy most annál nagyobbat üss a miénkre! Persze, mert akkor kockázatos volt a beolvasás, de nekünk rizikó nélkül beolvashatsz, mert mi nem osztunk, nem is szorzunk számodra és . . . — Úgy van — helyeselt élénken az asszonyka — mert mi nem vagyunk pestiek, mi vidékiek vagyunk, — mondja meg őszintén, parasztok! Ezért olvas be nekünk most gátlás és fenntartás nélkül. Mi eddig nem voltunk megsértve, amiért nem hivott fel bennünket; tudomásul vettük, hogy nincs ideje és türelmesen vártunk . . . — Vártunk ... — folytatta Kacsmarek, mert érezte, hogy felesége lassan kifogy az érvekből — és lelkiismeretünk nyugodt és tiszta volt. Hogy csak két órát töltöttünk nálatok? Hát Istenem, mi vidéken megszoktuk azt, hogy korán kelünk, korán fekszünk. Ti azt gondoltátok persze: most mennek haza lefeküdni a tyúkokkal... Ezért mi sértődhettünk volna meg, nem ti. De nem tettük — eddig . . .! Most azonban természetesen meg vagyunk sértve! Minden jót . . . Ezzel sarkon fordultak és viharsebesen elsiettek. Hát ezért nem jövünk össze azóta velük, illetve ők velünk. Mert úttörő akartam lenni és őszintén megmondtam nekik: miért sértődtem meg. Ezt se teszem többé . . . Tovább nem folytathatta elmélkedését Jellemes Jenő, mert a vihar kitört és bennünket bevert a házba . . . LELKI KLINIKA (Folyatás a 8. oldalról) ne belőle, csak nem tudom, hogy hova menjek tanácsért. VÁLASZ. — Legjobb ha az Art Student’s League (215 West 57th St. New York City) nevű szervezettől kér tanácsot. Ott megadják a kellő felvilágosítást és véleményt mondanak a Iá-' nya rajzairól. Hallgasson rájuk, mert a mamák néha elfogultak és Írja is, hogy maga nem ért a képekhez, tehát szakszerűen nem tudja elbirálni a lánya rajzait. Szivből kívánom, hogy a szakértők véleménye kedvező legyen, de ha nem az, akkor se keseredjen el. A kislánya sok más pálya közül választhat és ha nem is lesz belőle hivatásos művész, saját szórakozására rajzolhat. * * * MRS. K. SZ. — A barátnőm jó háziasszony, nagyszerű a konyhája, de nekem nem tetszett, hogy amikor vendégeket hivott, minden fogásnál kérdezte őket, hogy jó-e az étel. Most négyszemközt szóltam neki, hogy ne csinálja ezt, mert azt gondolják róla, hogy folyton dicséretet akar. Emiatt nagyon megsértődött. Szeretném ismerni a véleményét erről. VÁLASZ. — Magának adok igazat. A vendéget csak zavarba hozhatja az ilyen kérdés. Udvar riasságból ké.nytelen azt mondani, hogy jó az étel, akkor is ha rossz. Van egy hires pesti var csoratörténet. Salamon Bélát a kitűnő komikust vacsorára hívták egy gazdag bankárhoz. Már a tortánál tartottak, amikor a háziasszony megkérdezte tőle, hogy izlik-e. ‘Nagyon finom, ilyen jót már régen ettem” — felelte. “Ugyan kedves Salamon, maga csak hízelegni akar nekem” — negédeskedett a háziasszony. Mire Salamon: “Miért, hát dicsértem én a levest, az előételt, a sültet?” A barátnője is pórul járhat egyszer a kérdezősködésével.
