Függetlenség, 1968. január-június (55. évfolyam, 4-23. szám)

1968-04-11 / 15. szám

16. OLDAL

FÜGGETLENSÉG

Thursday, April 11, 1968

jr

/

\1 A

TK(

ISI

n

n

KATINSZKI

[ÉGI

*EN

DEI

L

El

r Irta: GONDOS SÁNDOR

(FOLYTATÁS)

— Ma csókoltuk meg először egymást, mikor megmondtam, hogy veled kéretem meg a kezét. Megteszed-e ezt nekem, bátyám, megteszed-e ezt a szivességet? Szavamra mondom, hogy örökre hálás leszek érte.

Az öreg orvos úgy kacagott, hogy a könynyei is kicsordultak, majd szemeit zsebkendőjébe törölgetve, látható jó kedvvel válaszolta:

— Hát én már sok embernek tettem meg azt a szivességet, hogy átsegítettem a másvilágra. Gyereket is bőven istápoltam erre a ronda világra. Szerelemtől beteg emberen azonban eddig soha nem segítettem. Miért ne próbálnám meg végre ezt is? De nem a te nekivadult szived állapota után érdeklődtem, hiszen azzal úgyis tisztában voltam, a vak is láthatja azt rajtad, hanem . . .

Az újságíró hevesen vágott közbe:

— Mi lehetne reám nézve fontosabb?

A doktor fejét rázva felelte:

— Engem biz a te szerelmednél, meg lánykérődnél jobban érdekel az, hogy meddig jutottál a Katinszki ügyel?

Az újságíró hirtelen elkomorodott. Homloka sötét ráncokba szaladt, kezei idegesen reszkettek, ajkait harapdálta, mint aki a hangot akarja magába fojtani, de végül nagyon rekedtesen suttogta:

— Hogy állok azzal az átkozott Katinszki végrendelettel? Bátyám, azt ebben a pillanatban rajtam kívül senki nem tudja, amit mondok. Én annak a végrendeletnek minden pontját megfejtettem, egyetlen részlet kivételével. És . . .

Hirtelen megkeményedett a hangja, az asztalra csapott nagyobb nyomaték jeléül öklével és hangosan zúgta:

— Ezt .az egyetlen titkot csak te árulhatod el nekem, bátyám!

Az öreg- orvos szemmel láthatólag összerezzent:

— Én? Én? Miért éppen én?

— Mert abban az időben, mikor Katinszki idekerült, az akkor élők közül senkimás nincs életben, aki ismerte, csak saját magad. Abban az időben marad is fiatal voltál még. Kezdő orvos, de egyedüli orvos hét határban és éppen ezért hamarosan mindenkinek ismerőse. Talán barátja is a másik fiatal, tanult embernek, Katinszkinak. Egészen természetes, hogyha a fiatal erdész bejött a faluból a városba, a magával hasonszőrűek barátságát, társaságát kereste. Azokkal volt bizalmas. Mulatozás, italozás közben megeredt a szája, elmondott-talán olyan dolgokat is, amelyeket nem kötött idősebbek vagy egyszerűbb emberek orrára. így volt ez csakugyan?

A doktor maga elé meredt. Jó ideig gondolkozott, arca elkomorult, majd ősz fejét tagadólag rázva felelte:

■ — Hát valamelyest jó nyomon szimatolsz, öcsém, de még se az igazin. Annyi szent, hogy csaknem egyszerre kerültünk erre Katinszkival, hamarosan megismerkedtünk, beszélgettünk is gyakran egymással, de azt az átkozottat nem ismerted Pergett annak szájából a szó bőven, de soha saját dolgai felől. Emlegette sokszor Selmecbányát, deákkori élményeit, apró iskolás huncutságokat,, családi származását, lengyel őseit és azoknak zálogba csapott birtokát, de annál egyebet soha. Különben is csak addig érintkeztünk egymással, amig a faluból ide a városba került át. Akkor jóformán egyik napról a másikra megszakadt köztünk a barátság.

— Miért szakadt meg?

Az öreg orvos elkomorulva felelte:

— Azért, mert minden embernek van valami ösztönös sugallata, amely hangtalanul is inti, hogy vigyázz, ez vagy az a valaki nem becsületes ember, nem jó ember. Ezt éreztem meg Katinszkival szemben és attól kezdve veszett kutya módjára messziről kerültem. Soha többé nem beszéltem vele. Ha nem is vágtam szeme közé, de érezte, hogy rám nézve már életében is halott. Rosszabb annál! Erkölcsi halott.

Megállt egy pillanatra, majd folytatta:

— Nem volt semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy Katinszki becstelen gazember lett volna. Ma sincs! De én ösztönszerüleg tudom, esküdnék rá, hogy hangtalan érzésemnek igaza volt. Nem törődtem többé vele. Azt se tudom, hogy hol, milyen módon és mikor szerezte azt az óriási vagyont.

Az újságíró félbeszakította:

— De én tudom! Minden részletét tudom.

— Tudod?

— Igen, tudom. Utána jártam mindennek. Voltam Selmecbányán, voltam a fővárosban, elmentem lengyel földre, megnéztem Prichodovskát. Kutattam Désen az örményeknél, akik szívósak, hosszú életűek, a pénz keresése körül nem válogatósak és elmentem végül Máramarosba is. Ott egy Bucsecs nevű román falura bukkantam . . .

Az öreg orvos hófehérre sápadt. Kezei reszketni kezdtek, csak suttogni bírta:

— Te jártál Bucsecsen?

— Jártam. Az oláh templom anyakönyveiről szereztem másolatokat a félszázad előtti időkből. És mikor már minden a kezemben volt, akkor uj könyvet akartam Írni az átkozott Katinszki végrendelet felől, de . . .

Hirtelen talpraállott és halkabban mondotta:

— Bátyám, én most elmegyek aludni. Amit írtam itt hagyom a te kezeidben, hogy olvasd át a kezdetétől a végéig. Nekem is

vannak ösztönös érzéseim, amelyek azt súgják, hogy te bátyám most úgyse tudnál pihenni, amig írásomat el nem olvastad. Nem foglak tovább zavarni. Jó éjszakát.

A magára hagyott öreg orvos nagyot sóhajtott előbb, megtörülgette könnyezni kezdő szemeit és azután hozákezdett a terjedelmes iratcsomó olvasásához. .

Éjfél jóval elmúlt már, mikor az öreg orvos elkészült a kézirat olvasásával. Utána nagyon hosszú ideig meredt maga elé, szinte szédelegve ült az asztal mellett, majd vergődő tűnődése után nehézkesen felállott és lassú léptekkel bement abba a szobába, ahol vendége az igazak álmát aludta. Habozás nélkül rázta meg és parancsoló hangon mondotta:

— Kelj fel! Ne aludj most. Jöjj ki hozzám az ebédlőbe. Beszélni akarok veled.

Mikor ismét szemben ültek egymással az ebédlő asztala mellett, rövid hallgatás után habozva szólalt meg a doktor:

— Innál talán valamit előbb?

— Én? Miért? Ébren vagyok ital nélkül is.

Hosszú ideig csend ült a szobában, csak

a kandallóban égő hasábok ropogása pattogott, mig végül az orvos tompa hangon kérdezte:

— Könyv formában akarod nyilvánosságra hozni azt, amit ennek a regénynek szánt valamiben összeírtál?

Az újságíró elmosolyodott:

— Én? Talán bolondgombát ettem, hogy saját fészkembe piszkitsak? Doktorom, dobd a tüzbe az egészet. Habozás nélkül. Most! Rögtön! Ilyen hazug mesének ott a helye.

— Jó ... jó ... de mielőtt tüzbe dobnám írásodat-, tudod-e, hogy ez a kulcsa az átkozott Katinszki végrendelet zárjának- Ezen keresztül megkaphatja az, aki arra a temérdek vagyonra csakugyan jogos.

Az újságíró öklével az asztalra csapott. Arca kivörösödött, látszott rajta, hogy haragos indulatba jött, mert rekedten kiáltotta:

— Hát igen! Megkaphatja azt az átkozott vagyont, de ha hajszálnyi becsület van benne, százszor annyiért se viszi anyja és családja nevét a gyalázat mocsarára. Nem teszi azt semmi kincsért. Én nem tenném. Önmagámra nem dobnék sarat.

Éles, kemény hangon tette hozzá:

— Égesd el azokat az írásokat, doktor. Ma, most, nem holnap, saját szemem láttára. Nem lenne addig nyugalmam. Nyomuk se maradjon. Még a perjét is verd szét. Szél el ne hordja, közszájra ne adja.

Kissé elkomolyodott, majd folytatta:

— Tudod, bátyám, magamfajta iró embernek a keze által irt regénye olyan, mintha tulajdon véréből fakadt gyermeke lenne. Kedves szivének annak minden sora. Életét adná érte, hogy nyomtatásban lássa. Magam is igy vagyok vele, de van valami az ember szivében, ami ennél is becsesebb. Te idős ember vagy, magános ember, talán soha nem volt olyan érzés benned, mint bennem, aki nem kérem, hanem követelem, hogy öld meg az eszem gyermekét, égesd el azokat az írásokat. Hidd el, hogy saját kezemmel nem tudnám elpusztítani azokat. Megteszed-e nekem ezt a szivességet?

(Folytatjuk)