Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-12-09 / 49. szám
$. OLDAL Thursday, December 9, 1965 FÜGGETLENSÉG VÁLASZTÁSI CSALAFINTASÁGOK Irta: Dr. FÁBIÁN SÁNDOR Lezajlottak a választások. A röpcédulák piszkos maradványaival van tele a város, nem pedig akácfavirággal.— Nem kell lemosni a falakról, palánkokról a választási jelszavakat, hiszen itt az égboltozatra vetítették a tudnivalókat. Háromszinü nemzeti lobogó? Kokárda? Más világ. Más ország. Atomkorszak. De ne sopánkodjunk a múlt felejthetetlen emlékein.' Nagy a feje, búsuljon a ló! Derüljünk inkább az otthoni egykori választási csalafintaságokon. Az Ígéret szép szó Soha annyi hazugság, mint w választás előtt és vadászat után! — mondja a magyar szólásmondás. Igaz. Amikor az újdonsült jelölt .belépett a kerületbe, megvásárolta a helyi újságokat. Áttanulmányozta és feljegyezte, mik a panaszai, kívánságai a lakosságnak. A főkortes is kiokositotta, hol szőrit a választók csizmája. Amikor aztán a piactéri dobogón megtartotta a jelölt ur a programbeszédet, már bölcsen harsogta. — Ha engem választanak meg, becsülettel és eredményesen fogom képviselni a kerületet. Garantálom, hogy az ósdi iskolák helyett az egészségügyi követelményeknek megfelelő iskolákat fogok építtetni minden községben, faluban. Tűrhetetlen, hogy a halálos betegeket órákon át a megye székhelyén lévő, egyetlen távolfekvő kórházba legyenek kénytelenek rázós szekéren szállítani. Garantálom, hogy én minden járásban külön kórházat állittatok. Vascement hidat huzatok a rozoga fahíd helyébe, amit a szokásos árvíz évenkint elmos. Vasútállomás, agrárkölcsön, adómérsékelés. És igy tovább. Gróf Andrássy Gyuláról mondják, hogy soha kétszer nem választották meg ugyanabban a kerületben, ö ugyanis — egyebeken kívül — arról volt hires, hogy választás után többé nem tette be a lábát a kerületbe. Háró Kazy legelője A sátoraljaújhelyi nyiltszavazásos kerületben Dr. Búza Barnát jelölte a függetlenségi párt, a kormány meg báró Kazy Józsefet küldte le Ujhelybe. Tisza István személyesen kisérte le Kazyt és nagyobb nyomaték kedvéért az állométól gyalog sétáltak végig a Kossuth Lajos utcán a Magyar Király szállodáig. Nem törődtek a záptojások fergetegével sem. Báró Kazy József úgyis mint jelölt, úgyis, mint nagyhatalmú földművelésügyi államtitkár Tisza István jelenlétében Ígérte meg programbeszédében, hogy megválasztása után azonnal teljesíteni fogja Ujhely város és a környező falvak tenyészállatokat tartó közönségének régi óhaját, hogy hatalmas legelőt létesít, amely feltétlenül biztosítja az állatállomány ellátását. Búza Barna viszont ekként replikázott: — Kazy József legelőt igér. Legelőre invitálja a kerület derék lakosságát. “Legelőre!” Ez a kormány jelszava. Ezzel szemben én nem azt mondom, hogy “legelőre” — hanem előre, előre, a szabad, független Magyarország követelményeinek teljesítésében. Az örök átok: az adó... Légrády Károly, a Pesti Hírlap főszerkesztője, elsőrendűen képzett, intelligens ember volt, de nem értette a falusi nép nyelvét. Azt ajánlották neki, hogy a kerületben élő Makay Zsigmondot vegye maga mellé főkortesként. így is történt. Amikor végigjárta a kerületet Makay főkortes kíséretében, látta, hogy jól választott. A népszerű Makay Zsigát mindenütt szeretettel fogadták. Mint aki jól végezte dolgát, Légrády Károly visszautazott Pestre és rábízta a kerületet Makay Zsigára. Igen ám, de azt nem sejtette, hogy milyen huncut ember a pedrettbajuszu Makay Zsiga. Mert hát mi történt? Köpönyeget fordított Zsiga. Úgy gondolta, miért szerezze ő meg a kerületet Légrády Károlynak és miért ne inkább saját magának? Meghirdette, hogy ő vállalja az ellenjelöltséget Légrády val szemben. — Menjetek haza és nézzétek meg az adókönyveteket. Az utolsó oldalon legalul azt olvassátok, hogy “nyomaton a Légrády Testvérek nyomdájában”. Ez a Légrády Károly, aki most a ti szavazatotok után sápitozik, a Légrády Testvérek egyike. Ha ezek a Légrádyak nem léteznének, nem nyomnák a ti adókönyveteket, nem kellene adót fizetni. Légrády Károly a ti ellenségetek. Én vagyok a ti emberetek, a ti igazi barátotok. Megválasztották. A képviselőházi napló feljegyzései szerint egyetlenegyszer szólalt fel a képviselőházban. Annyit mondott: — Nagy cug van. Be kellene zárni az ablakot. Pénz beszél — Higyjék el, polgártársaim, én vagyok a legmegfelelőbb, — harsogja a függetlenségi párt jelöltje a dobogón. Negyvennyolc a politikai ideálom. 48-ban született az apám. 48 korona van a zsebemben. — Hát az ezernyolcszáz hol marad? — szólt közbe egy öblöshangu hallgató. SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Nekifeszitette vállait az ajtónak, rázta a kilincset minden erejéből, de mind hasztalan volt. — Haha! — kiáltott. — Ha nem lehet kimennem az ajtón, akkor az ablakon át megyek ki, ha mindjárt összetöröm is magamat. Vérem az ő fejükre szálljon! Még nyomorékon is a templomba vitetem magam és odakiáltom Aladárnak: Esküszegő — megállj! Rózsika az ablakhoz rohant. Szemei irtózatosan forogtak, már látszott, hogy az őrület hatalmába kerítette ezt a szerencsétlen teremtést. Most csakugyan kikerülhetetlennek látszott a szörnyű katasztrófa. Megzavarodott elméjével már nem tudta a szerencsétlen, hogy mit cselekszik. Ekkor kívülről léptek hallatszottak, a kulcs megfordult a zárban és az ajtó kitárult. Az öreg Balázs lépett be, éppen jókor, hogy ezáltal egy szörnyű katasztrófát elhárítson, mely a jelenlegi körülmények között óriási feltűnést keltett volna egész Páriában. — Kisasszony, szólt az öreg. — Szentiványi gróf ur megbízásából jövök ... — Végre! — kiáltott Rózsika. -— csakhogy végre nyitva van az ajtó. Nem is volt rá kiváncsi, hogy mit akar az öreg, hanem csak rohant kifelé. Az öreg szolga elkapta őt. — Álljon meg egy szóra, kisasszony! — folytatta az öreg. — Hadd tegyek eleget megbízásomnak. A gróf ur arra kéreti a kisasszony, hogy ne haragudjon rá, amiért bezárta az ajtót. Nem volt más válasza. Egyetlen lányának boldogsága azonban előbbre való volt mindennél. — Leányának boldogsága? Haha! — kacagott Rózsika keserűen. — Ilyen lelketlenek önérzésükben az emberek! Másnak a boldogsága, az nekik semmi. Ha összetörnek egy szivet, az nem számit. — A gróf ur nagyon kéreti a kisasszonyt,-hogy szíveskedjék lecsillapodni és belenyugodni a sorsába. Azt is mondta a gróf ur... — Nem vagyok rá kiváncsi! — vágott szavába Rózsika és az ajtót kereste. Az öreg ismét útjába állott. — De csak hallgasson meg kisasszony. A mi urunk igen jószívű.,. — Oh, nagyon, — kesergett Rózsika. — A gróf ur még a légynek sem ártana, de mivel átlátja, hogy ön házunknál nem maradhat, ez okból nem kívánja, hogy itteni alkalmaztatása tovább tartson, habár nagyon szereti és becsüli önt. — Nagyon köszönöm, — fakadt ki Rózsika határtalan keserűséggel. — Mi is igazán sajnáljuk a kisasszonyt, mert ama rövid idő alatt, amelyet körünkben töltött, megszerettük. Mi is nehéz szívvel látjuk távozni önt. A gróf ur megbízott, hogy ezt kézbesítsem önnek. Egy borítékot nyújtott át neki. — Ez csak mostanra van — üzeni a gróf ur. — Később is bármikor számíthat rá, mert ő önnek atyai barátja. — Atyai barátom? Haha! — kacagott keserűen Rózsika.— Szép atyai barát! Kikapta kezéből a borítékot és felszakitotta. Pénz volt benne, egy darab ezerfrankos. Végtelen keserűség ömlött el a lány arcán. — Ez hát a barátság? — mondta gúnyosan. — Pénzt küld, hogy az beszéljen helyette. Hitvány pénzzel akarta elnémítani fájdalmamat, azt hiszi, hogy ez az ezres tapasz lesz a sebre, amelyet könyörtelen kézzel ütöttek a szívemen. Ezt nevezitek ti barátságnak? Már megfogta az ezrest, hogy széttépje és darabjait kidobja az ablakon, de hirtelen mást gondolt. — Jól van, elfogadom a pénzt, de csak azért, hogy szabadon rendelkezzem vele. Amiért ön szives volt idefáradni hozzám, a gróf ur kegyes üzenetével, fogja és tartsa meg. Ez legyen fáradságának jutalma! Átadta neki a pénzt. Balázs nagy szemmel bámult rá. — Most mit bámul? A pénz az enyém, tehetek vele, amit akarok. Én tehát magának ajándékozom. Oh, nékem már nincs rá szükségem. Nagy erőfeszítésbe került visszafojtani könnyeit. A szolga előtt nem akart gyöngének látszani. Balázs tétovázva vette át a pénzt, de olyan szándékkal, hogy visszaadja urának. Nem, nem. A jó öreg érezte, hogy ezen a pénzen nem lehet Isten áldása. Most végre szabad volt az ut és Rózsika kirohant. Szabadulni akart minél előbb a házból, mely valóságos vesztőhely volt, ahol megölték szivét, ahol tönkre tettek, megsemmisítettek egy életet. Már húsz perccel múlt két óra. A körúton sürü tömegekben hullámzott a nép. Rózsika csak nagynehezen tudott utat törni magának a sétálók tömegén át. Valóságos küzdelemmel tudott csak egy-egy talpalatnyi térrel előbbre jutni. Pedig milyen sietős volt az útja és milyen messzire volt még a templom. Gyönyörű verőfényes idő volt, kint tavasz, az ő szivében zord tél. Körülötte csfipa vidám arcok, mindenütt nevető, boldog emberek, csak q volt egyedül boldogtalan. — Oh, sors! mormogta magában. - Mivel érdekeltem meg ezt? Rosszabb vagyok-e, mint a többi emberek? Mivel érdemeltem meg azt, hogy éppen engem szemeltél ki áldozatul? Elkeseredetten rohant előre. Egy utcasaroknál csaknem elgázolta egy autó. Csakis úgy menekült meg a veszélytől, hogy az arramenők egyike elrántotta őt. Rózsika meg se köszönte, hanem futott tovább. ,Többen különös szemekkel néztek utána és olyasmit mondottak, hogy bolond ... A boldogtalan leány pedig úgy gondolta magában, hogy bizony nem lett volna kár, ha elgázolja őt a kocsi, legfeljebb azt sajnálta volna, hogy nem látja meg Aladárt. Most még csak ez az egy vágya volt. Látni akarta még egyszer a vőlegényét, bele akart nézni még egyszer a szemébe, látni akarta, vájjon csakugyan hamis-e? Akkor aztán jöjjön, aminek jönnie kell! Végre megpillantotta a Notre-Dame székesegyházat, a hires templomot, amely Franciaország történelmével van összeforrva és egyik legnagyobb büszkesége a párisiaknak. A kapuja előtt nagy sokaság és bérkocsik hosszú sora állt. A násznép már a templomban volt, ahonnan ünnepélyes orgonaszó hallatszott ki. Rózsika megkettőzte lépteit. Ámde most újabb akadályok tornyosultak eléje. Hogyan fog utat törni magának az emberfalon át, amely a templom körül álldogáll, hogy a kijövő násznépet még egyszer láthassa? Ilyenkor senki sem tér ki szívesen és bősz pillantásokat vet arra, aki be akar furakodni. Rózsika hallotta, amint egy nő odaszólt szomszédjának: — Gyönyörű szép férfi a vőlegény. Igazán arisztokratikus alak. , — Az igaz, de a menyasszony is szép ám. Egymáshoz illőbb párt még nem láttam. — Csakugyan egymáshoz illenek, — gondolta magában Rózsika. — Egyik olyan szívtelen, mint a másik! Keresztül akart tömi, de tölbben rámordultak. Ekkor látták, mennyire kétségbe van esve. Rögtön tudta mindenki, hányat ütött az óra. Ez bizonyára a megcsalt szerető, akinek a vőlegény házasságot ígért és a végén cserbenhagyta. Hja, a régi nóta. A jó párisiak sejtették, aki végre elérte a templom ajtaját. Az ott tanyázó koldusok rögtön eléje tartották piszkos tenyerüket. Rózsika még ezeket is irigyelte. Talán egy sincs ezek közül olyan boldogtalan, mint amilyen ő volt. Belépett a templomba. A székesegyház óriási hajója számtalan gyertyáival, szentképeivel, remek régiségeivel, oszlopaival és hatalmas boltíveivel úgy tűnt fel előtte ebben a pillanatban, mint valami óriási sírbolt, szerelmének sírja. A templom tele volt nézőkkel, akik mind eljöttek, hogy szemtanúi legyenek egy fényes, arisztokratikus esküvőnek s láthassák a ritka szép ifjú házaspárt. Rózsika legelősör is az oltárt kereste tekintetével. A magasan égő viaszgyertyákat már messziről meglátta, szintúgy az oltár dobogóján álló papot is, aki az egyház legdíszesebb köntösét vette megára a fényes alkalomra. Ott kell tehát keresnie a fiatal párt is. Szive összeszorult, lélegzete álállott. A szertartásnak még nincs vége, talán még nem késő. Még remélhette, hogy megjelenésére Aladár hirtelen megváltoztatja szándékát s visszalép az esküvőtől. Mindenképpen utat akart magának törni a tömegen át. Tölbben bosszúsan rámordultak és vissza akarták őt szorítani. — Mit akar? — kérdezték többet. — Mit tolakodik? Mit rendetlenkedik? / A párisi semmit sem gyűlöl jobban, mint ünnepélyes alkalmakkor a tolakodást. Hogy mi rejlett tekintetében, azt bajos volna megmagyarázni, de tény, hogy akire egy pillantást vetett, az utat is engedett neki. így törtetett előre a boldogtalan lány. Már olyan közel jutott az oltárhoz, hogy láthatta a fiatal párt és láthatta Aladárt is. . Csakugyan ő volt, de milyen sápadt volt az arca, milyen bágyadtak a szemei. Látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudja magát egyenesen tartani. A pap beszélt, aztán fennhangon, hogy mindenki hallja, mondta: ,1; — Földváry Aladár gróf, el van-e ön határozva Szentiványi Lola grófkisasszonyt hitestársul venni? És vájjon szabad akaratból, őszinte szívvel választotta ki magának? Ha igy van, akkor mondja ki az igent! Most hát elérkezett a döntő pillanat. Most ki kell mondani Aladárnak az igent. Tanúságot kell tennie Isten előtt, hogy szabad akaratból választotta ki magának Lolát élettársául. Rózsika érezte, hogy elő kell lépnie, mert ha elhangzik a végzetes igen, akkor Aladár örökre kötve lesz Lolához és akkor mindennek vége! De mi ez? A pap feltette a kérdést, de nem kapott választ. Aladár hallgatott. Ajka nem tudta kimondani az igent. Félelmes, fojtó csend uralkodott az oltár körül, mindenki várta az igent, ez azonban nem következett be, a vőlegény olyan mozdulatlanul állott, mint egy szobor. Többen úgy magyarázták, hogy túlságos lámpaláza van. Nyilván a pap is gondolkozott, mert megimételte: — Földváry Aladár gróf, még egyszer felhívom, nyilatkozzon!, vájjon akarja-e hitvestársul venni Szentiványi Géza tulajdon leányát, Lolát? Még ez a második felszólítás sem volt képes őt felrázni. Az emberek csak összesúgtak, senki sem tudta megmagyarázni ezt a szokatlan jelenetet. Ekkor Szentiványi Géza gróf Aladárhoz ment és hátulról valamit odasugott neki. Aladár összerázkódott. Meglehet, hogy Géza gróf esküjére emlékeztette őt. Rózsika felemelte kezét-és kiáltani akart, ajka azonban megtagadta a hangot. Mintha valami titkos varázserő nehezedett volna a nyelvére és szorította volna össze torkát. Aladár ekkor kiegyenesítette magát. Szeme komor lánggal égett és kétségbeesett tekintetét révedezve hordozta körül, mintha segítséget kérne. Ekkor újra összerázkódott. Lelki szemei előtt megjelent haldokló atyjának képe, eszébe jutott esküje. Homlokára vastag cseppekben ült ki a verejték. Végre rászánta magát és hangosan mondta: — Igen!... Rózsika már se nem látott, se nem hallott, szemei előtt karikák táncoltak, füle úgy zúgott, mintha a zugó hullámok mindent el akarnának söpörni. Közben olyan csengést hallott, mintha félreverték volna a harangokat, mintha az egész mindenség rombadőlne. Igen, az ő világa dőlt romba. Most már mindennek vége. A katasztrófa visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul bekövetkezett. i (Folytatjuk). /’ ^
