Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1965-12-09 / 49. szám

$. OLDAL Thursday, December 9, 1965 FÜGGETLENSÉG VÁLASZTÁSI CSALAFINTASÁGOK Irta: Dr. FÁBIÁN SÁNDOR Lezajlottak a választások. A röpcédulák piszkos marad­ványaival van tele a város, nem pedig akácfavirággal.— Nem kell lemosni a falakról, palánkokról a választási jel­szavakat, hiszen itt az égbol­tozatra vetítették a tudniva­lókat. Háromszinü nemzeti lobo­gó? Kokárda? Más világ. Más ország. Atomkorszak. De ne sopánkodjunk a múlt felejthetetlen emlékein.' Nagy a feje, búsuljon a ló! Derüljünk inkább az otthoni egykori választási csalafinta­ságokon. Az Ígéret szép szó Soha annyi hazugság, mint w választás előtt és vadászat után! — mondja a magyar szólásmondás. Igaz. Amikor az újdonsült jelölt .belépett a kerületbe, megvá­sárolta a helyi újságokat. Át­tanulmányozta és feljegyez­te, mik a panaszai, kívánsá­gai a lakosságnak. A főkor­tes is kiokositotta, hol szőrit a választók csizmája. Ami­kor aztán a piactéri dobogón megtartotta a jelölt ur a programbeszédet, már böl­csen harsogta. — Ha engem választanak meg, becsülettel és eredmé­nyesen fogom képviselni a kerületet. Garantálom, hogy az ósdi iskolák helyett az egészségügyi követelmények­nek megfelelő iskolákat fo­gok építtetni minden község­ben, faluban. Tűrhetetlen, hogy a halálos betegeket órá­kon át a megye székhelyén lévő, egyetlen távolfekvő kór­házba legyenek kénytelenek rázós szekéren szállítani. Ga­rantálom, hogy én minden já­rásban külön kórházat állitta­tok. Vascement hidat huza­tok a rozoga fahíd helyébe, amit a szokásos árvíz éven­­kint elmos. Vasútállomás, ag­­rárkölcsön, adómérsékelés. És igy tovább. Gróf Andrássy Gyuláról mondják, hogy soha kétszer nem választották meg ugyan­abban a kerületben, ö ugyan­is — egyebeken kívül — ar­ról volt hires, hogy választás után többé nem tette be a lá­bát a kerületbe. Háró Kazy legelője A sátoraljaújhelyi nyilt­szavazásos kerületben Dr. Búza Barnát jelölte a függet­lenségi párt, a kormány meg báró Kazy Józsefet küldte le Ujhelybe. Tisza István személyesen kisérte le Kazyt és nagyobb nyomaték kedvéért az állo­métól gyalog sétáltak végig a Kossuth Lajos utcán a Ma­gyar Király szállodáig. Nem törődtek a záptojások ferge­­tegével sem. Báró Kazy József úgyis mint jelölt, úgyis, mint nagy­hatalmú földművelésügyi ál­lamtitkár Tisza István jelen­létében Ígérte meg program­beszédében, hogy megválasz­tása után azonnal teljesíteni fogja Ujhely város és a kör­nyező falvak tenyészállato­kat tartó közönségének régi óhaját, hogy hatalmas lege­lőt létesít, amely feltétlenül biztosítja az állatállomány ellátását. Búza Barna viszont ekként replikázott: — Kazy József legelőt igér. Legelőre invitálja a ke­rület derék lakosságát. “Le­gelőre!” Ez a kormány jel­szava. Ezzel szemben én nem azt mondom, hogy “legelőre” — hanem előre, előre, a sza­bad, független Magyarország követelményeinek teljesítésé­ben. Az örök átok: az adó... Légrády Károly, a Pesti Hírlap főszerkesztője, első­rendűen képzett, intelligens ember volt, de nem értette a falusi nép nyelvét. Azt aján­lották neki, hogy a kerület­ben élő Makay Zsigmondot vegye maga mellé főkortes­ként. így is történt. Amikor végigjárta a kerü­letet Makay főkortes kísére­tében, látta, hogy jól válasz­tott. A népszerű Makay Zsi­gát mindenütt szeretettel fo­gadták. Mint aki jól végezte dol­gát, Légrády Károly vissza­utazott Pestre és rábízta a kerületet Makay Zsigára. Igen ám, de azt nem sejtet­te, hogy milyen huncut em­ber a pedrettbajuszu Makay Zsiga. Mert hát mi történt? Köpönyeget fordított Zsi­ga. Úgy gondolta, miért sze­rezze ő meg a kerületet Lég­rády Károlynak és miért ne inkább saját magának? Meg­hirdette, hogy ő vállalja az ellenjelöltséget Légrády val szemben. — Menjetek haza és néz­zétek meg az adókönyvete­ket. Az utolsó oldalon legalul azt olvassátok, hogy “nyoma­ton a Légrády Testvérek nyomdájában”. Ez a Légrády Károly, aki most a ti szava­zatotok után sápitozik, a Légrády Testvérek egyike. Ha ezek a Légrádyak nem lé­teznének, nem nyomnák a ti adókönyveteket, nem kellene adót fizetni. Légrády Károly a ti ellenségetek. Én vagyok a ti emberetek, a ti igazi ba­rátotok. Megválasztották. A képviselőházi napló fel­jegyzései szerint egyetlen­egyszer szólalt fel a képvi­selőházban. Annyit mondott: — Nagy cug van. Be kel­lene zárni az ablakot. Pénz beszél — Higyjék el, polgártár­saim, én vagyok a legmegfe­lelőbb, — harsogja a függet­lenségi párt jelöltje a dobo­gón. Negyvennyolc a politi­kai ideálom. 48-ban született az apám. 48 korona van a zsebemben. — Hát az ezernyolcszáz hol marad? — szólt közbe egy öblöshangu hallgató. SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Nekifeszitette vállait az ajtónak, rázta a kilincset minden erejéből, de mind hasztalan volt. — Haha! — kiáltott. — Ha nem lehet kimennem az ajtón, akkor az ablakon át megyek ki, ha mindjárt összetöröm is magamat. Vérem az ő fejükre szálljon! Még nyomorékon is a templomba vitetem magam és odakiáltom Aladárnak: Esküsze­gő — megállj! Rózsika az ablakhoz rohant. Szemei irtózatosan forogtak, már látszott, hogy az őrület hatalmába kerítette ezt a szeren­csétlen teremtést. Most csakugyan kikerülhetetlennek látszott a szörnyű katasztrófa. Megzavarodott elméjével már nem tudta a szeren­csétlen, hogy mit cselekszik. Ekkor kívülről léptek hallatszottak, a kulcs megfordult a zárban és az ajtó kitárult. Az öreg Balázs lépett be, éppen jókor, hogy ezáltal egy szörnyű katasztrófát elhárítson, mely a jelenlegi körülmények között óriási feltűnést keltett volna egész Páriában. — Kisasszony, szólt az öreg. — Szentiványi gróf ur megbízásából jövök ... — Végre! — kiáltott Rózsika. -— csakhogy végre nyitva van az ajtó. Nem is volt rá kiváncsi, hogy mit akar az öreg, hanem csak rohant kifelé. Az öreg szolga elkapta őt. — Álljon meg egy szóra, kisasszony! — folytatta az öreg. — Hadd tegyek eleget megbízásomnak. A gróf ur ar­ra kéreti a kisasszony, hogy ne haragudjon rá, amiért be­zárta az ajtót. Nem volt más válasza. Egyetlen lányának bol­dogsága azonban előbbre való volt mindennél. — Leányának boldogsága? Haha! — kacagott Rózsika keserűen. — Ilyen lelketlenek önérzésükben az emberek! Másnak a boldogsága, az nekik semmi. Ha összetörnek egy szivet, az nem számit. — A gróf ur nagyon kéreti a kisasszonyt,-hogy szíves­kedjék lecsillapodni és belenyugodni a sorsába. Azt is mond­ta a gróf ur... — Nem vagyok rá kiváncsi! — vágott szavába Rózsika és az ajtót kereste. Az öreg ismét útjába állott. — De csak hallgasson meg kisasszony. A mi urunk igen jószívű.,. — Oh, nagyon, — kesergett Rózsika. — A gróf ur még a légynek sem ártana, de mivel átlát­ja, hogy ön házunknál nem maradhat, ez okból nem kívánja, hogy itteni alkalmaztatása tovább tartson, habár nagyon szereti és becsüli önt. — Nagyon köszönöm, — fakadt ki Rózsika határtalan keserűséggel. — Mi is igazán sajnáljuk a kisasszonyt, mert ama rövid idő alatt, amelyet körünkben töltött, megszerettük. Mi is ne­héz szívvel látjuk távozni önt. A gróf ur megbízott, hogy ezt kézbesítsem önnek. Egy borítékot nyújtott át neki. — Ez csak mostanra van — üzeni a gróf ur. — Később is bármikor számíthat rá, mert ő önnek atyai barátja. — Atyai barátom? Haha! — kacagott keserűen Rózsi­ka.— Szép atyai barát! Kikapta kezéből a borítékot és felszakitotta. Pénz volt benne, egy darab ezerfrankos. Végtelen keserűség ömlött el a lány arcán. — Ez hát a barátság? — mondta gúnyosan. — Pénzt küld, hogy az beszéljen helyette. Hitvány pénzzel akarta el­némítani fájdalmamat, azt hiszi, hogy ez az ezres tapasz lesz a sebre, amelyet könyörtelen kézzel ütöttek a szívemen. Ezt nevezitek ti barátságnak? Már megfogta az ezrest, hogy széttépje és darabjait ki­dobja az ablakon, de hirtelen mást gondolt. — Jól van, elfogadom a pénzt, de csak azért, hogy sza­badon rendelkezzem vele. Amiért ön szives volt idefáradni hozzám, a gróf ur kegyes üzenetével, fogja és tartsa meg. Ez legyen fáradságának jutalma! Átadta neki a pénzt. Balázs nagy szemmel bámult rá. — Most mit bámul? A pénz az enyém, tehetek vele, amit akarok. Én tehát magának ajándékozom. Oh, nékem már nincs rá szükségem. Nagy erőfeszítésbe került visszafojtani könnyeit. A szol­ga előtt nem akart gyöngének látszani. Balázs tétovázva vette át a pénzt, de olyan szándékkal, hogy visszaadja urának. Nem, nem. A jó öreg érezte, hogy ezen a pénzen nem lehet Isten áldása. Most végre szabad volt az ut és Rózsika kirohant. Sza­badulni akart minél előbb a házból, mely valóságos vesztő­hely volt, ahol megölték szivét, ahol tönkre tettek, megsem­misítettek egy életet. Már húsz perccel múlt két óra. A körúton sürü töme­gekben hullámzott a nép. Rózsika csak nagynehezen tudott utat törni magának a sétálók tömegén át. Valóságos küzde­lemmel tudott csak egy-egy talpalatnyi térrel előbbre jutni. Pedig milyen sietős volt az útja és milyen messzire volt még a templom. Gyönyörű verőfényes idő volt, kint tavasz, az ő szivé­ben zord tél. Körülötte csfipa vidám arcok, mindenütt neve­tő, boldog emberek, csak q volt egyedül boldogtalan. — Oh, sors! mormogta magában. - Mivel érdekel­tem meg ezt? Rosszabb vagyok-e, mint a többi emberek? Mivel érdemeltem meg azt, hogy éppen engem szemeltél ki áldozatul? Elkeseredetten rohant előre. Egy utcasaroknál csak­nem elgázolta egy autó. Csakis úgy menekült meg a veszély­től, hogy az arramenők egyike elrántotta őt. Rózsika meg se köszönte, hanem futott tovább. ,Többen különös szemekkel néztek utána és olyasmit mon­dottak, hogy bolond ... A boldogtalan leány pedig úgy gondolta magában, hogy bizony nem lett volna kár, ha elgázolja őt a kocsi, legfeljebb azt sajnálta volna, hogy nem látja meg Aladárt. Most még csak ez az egy vágya volt. Látni akarta még egyszer a vőlegényét, bele akart nézni még egyszer a sze­mébe, látni akarta, vájjon csakugyan hamis-e? Akkor aztán jöjjön, aminek jönnie kell! Végre megpillantotta a Notre-Dame székesegyházat, a hires templomot, amely Franciaország történelmével van összeforrva és egyik legnagyobb büszkesége a párisiaknak. A kapuja előtt nagy sokaság és bérkocsik hosszú sora állt. A násznép már a templomban volt, ahonnan ünnepélyes orgonaszó hallatszott ki. Rózsika megkettőzte lépteit. Ámde most újabb akadá­lyok tornyosultak eléje. Hogyan fog utat törni magának az emberfalon át, amely a templom körül álldogáll, hogy a ki­jövő násznépet még egyszer láthassa? Ilyenkor senki sem tér ki szívesen és bősz pillantásokat vet arra, aki be akar furakodni. Rózsika hallotta, amint egy nő odaszólt szomszédjának: — Gyönyörű szép férfi a vőlegény. Igazán arisztokra­tikus alak. , — Az igaz, de a menyasszony is szép ám. Egymáshoz il­lőbb párt még nem láttam. — Csakugyan egymáshoz illenek, — gondolta magában Rózsika. — Egyik olyan szívtelen, mint a másik! Keresztül akart tömi, de tölbben rámordultak. Ekkor látták, mennyire kétségbe van esve. Rögtön tudta mindenki, hányat ütött az óra. Ez bizo­nyára a megcsalt szerető, akinek a vőlegény házasságot ígért és a végén cserbenhagyta. Hja, a régi nóta. A jó párisiak sejtették, aki végre elérte a templom aj­taját. Az ott tanyázó koldusok rögtön eléje tartották pisz­kos tenyerüket. Rózsika még ezeket is irigyelte. Talán egy sincs ezek közül olyan boldogtalan, mint amilyen ő volt. Belépett a templomba. A székesegyház óriási hajója számtalan gyertyáival, szentképeivel, remek régiségeivel, oszlopaival és hatalmas boltíveivel úgy tűnt fel előtte ebben a pillanatban, mint valami óriási sírbolt, szerelmének sírja. A templom tele volt nézőkkel, akik mind eljöttek, hogy szemtanúi legyenek egy fényes, arisztokratikus esküvőnek s láthassák a ritka szép ifjú házaspárt. Rózsika legelősör is az oltárt kereste tekintetével. A ma­gasan égő viaszgyertyákat már messziről meglátta, szintúgy az oltár dobogóján álló papot is, aki az egyház legdíszesebb köntösét vette megára a fényes alkalomra. Ott kell tehát ke­resnie a fiatal párt is. Szive összeszorult, lélegzete álállott. A szertartásnak még nincs vége, talán még nem késő. Még remélhette, hogy megjelenésére Aladár hirtelen megváltoztatja szándékát s visszalép az esküvőtől. Mindenképpen utat akart magának törni a tömegen át. Tölbben bosszúsan rámordultak és vissza akarták őt szo­rítani. — Mit akar? — kérdezték többet. — Mit tolakodik? Mit rendetlenkedik? / A párisi semmit sem gyűlöl jobban, mint ünnepélyes al­kalmakkor a tolakodást. Hogy mi rejlett tekintetében, azt bajos volna megma­gyarázni, de tény, hogy akire egy pillantást vetett, az utat is engedett neki. így törtetett előre a boldogtalan lány. Már olyan közel jutott az oltárhoz, hogy láthatta a fiatal párt és láthatta Aladárt is. . Csakugyan ő volt, de milyen sápadt volt az arca, mi­lyen bágyadtak a szemei. Látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudja magát egyenesen tartani. A pap beszélt, aztán fennhangon, hogy mindenki hall­ja, mondta: ,1; — Földváry Aladár gróf, el van-e ön határozva Szent­iványi Lola grófkisasszonyt hitestársul venni? És vájjon szabad akaratból, őszinte szívvel választotta ki magának? Ha igy van, akkor mondja ki az igent! Most hát elérkezett a döntő pillanat. Most ki kell mon­dani Aladárnak az igent. Tanúságot kell tennie Isten előtt, hogy szabad akaratból választotta ki magának Lolát élet­társául. Rózsika érezte, hogy elő kell lépnie, mert ha elhang­zik a végzetes igen, akkor Aladár örökre kötve lesz Lolá­hoz és akkor mindennek vége! De mi ez? A pap feltette a kérdést, de nem kapott választ. Aladár hallgatott. Ajka nem tudta kimondani az igent. Félelmes, fojtó csend uralkodott az oltár körül, min­denki várta az igent, ez azonban nem következett be, a vő­legény olyan mozdulatlanul állott, mint egy szobor. Többen úgy magyarázták, hogy túlságos lámpaláza van. Nyilván a pap is gondolkozott, mert megimételte: — Földváry Aladár gróf, még egyszer felhívom, nyi­latkozzon!, vájjon akarja-e hitvestársul venni Szentiványi Géza tulajdon leányát, Lolát? Még ez a második felszólítás sem volt képes őt felráz­ni. Az emberek csak összesúgtak, senki sem tudta megma­gyarázni ezt a szokatlan jelenetet. Ekkor Szentiványi Géza gróf Aladárhoz ment és há­tulról valamit odasugott neki. Aladár összerázkódott. Meglehet, hogy Géza gróf es­küjére emlékeztette őt. Rózsika felemelte kezét-és kiáltani akart, ajka azonban megtagadta a hangot. Mintha valami titkos varázserő ne­hezedett volna a nyelvére és szorította volna össze torkát. Aladár ekkor kiegyenesítette magát. Szeme komor láng­gal égett és kétségbeesett tekintetét révedezve hordozta kö­rül, mintha segítséget kérne. Ekkor újra összerázkódott. Lelki szemei előtt megje­lent haldokló atyjának képe, eszébe jutott esküje. Homlo­kára vastag cseppekben ült ki a verejték. Végre rászánta magát és hangosan mondta: — Igen!... Rózsika már se nem látott, se nem hallott, szemei előtt karikák táncoltak, füle úgy zúgott, mintha a zugó hullá­mok mindent el akarnának söpörni. Közben olyan csengést hallott, mintha félreverték volna a harangokat, mintha az egész mindenség rombadőlne. Igen, az ő világa dőlt romba. Most már mindennek vé­ge. A katasztrófa visszavonhatatlanul és helyrehozhatatla­nul bekövetkezett. i (Folytatjuk). /’ ^

Next

/
Thumbnails
Contents