Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-11-18 / 46. szám
5. OLD AE FÜGGETLENSÉG Thursday, Nov. 18, 1965 A FIRENZEI PAPAGÁJOK Ez év tavaszán a firenzei hírlapok cégjelzéses értesítést kaptak, amely hivatalosan közölte egy uj egyesület, A Ponte Vecchio Papagájainak Királyi Klubja megalakulását. A dolognak a fele se tréfa. A firenzei papagájok ugyanis nem madarak, hanem vállalkozó kedvű, turisztikai feladatokra specializált fiatalemberek. Kezdetben gúnynevük volt a papagáj. Később azonban — amint ezt az újonnan alakult egyesület neve is mutatja — teljes öntudattal magukra vették. A Királyi Klubnak 28 alapitó tagja van s a nyári szezonban összesen négy uj tagot vettek fel az 1200 jelentkező közül. Mesterségük: a városukba érkező nyugati turista nők szórakoztatása — korra való tekintet nélkül. Esténként egy firenzei kantinban gyűlnek össze és ott kiosztják a következő 24 óra feladatait. Szabályzatuk értelmében egy szezon alatt egy papagájnak legalább 90 külföldi nővel kell megismerkednie. Szakmai önérzetükre jellemző, hogy azzal dicsekednek, hogy a külföldi turistanők szemében legalább akkora a vonzóerejük, mint a városi műemlékeknek. Székhelyük: a Macchiavelli-Pineo nevű borozó. A felvételi feltételek között ilyen pontok szerepelnek : nőtlenség, legalább két idegen nyelv tudása, jártasság a firenzei műemlékekben, jó modor, különböző nemzeti típusokra szabott udvarlási módszerek ismerete. RENDŐRI SZIMAT SYRACUSA, Szicília— Két férfi ellopott 1000 font őrölt kávét és elrejtette egy kert pincéjébe. A rendőrök azonban megérezték a kávé szagát és megtalálták a kávét. HASZNÁLT AKASZTÓFA OLCSÓN KAPHATÓ CORCKWALL, Anglia. — Angliában megszüntették a halálbüntetést. Nyilván ezzel van kapcsolatban az alábbi hirdetés, mely a “Corckwall Daily News”-ban jelent meg: “Jókarban levő, bárhol felállítható, leszerelt akasztófa olcsón eladó. Ajánlatokat “Hintának is használható” jeligére a kiadóhivatalba kérünk. SZERELEM kuf Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Milyen megindító ünnepélyes pillanat ez, — gondolta magában Rózsika. — Milyen irigylésreméltó az a leány, akinek ilyen vőlegénye van és akinek legszebb álma, leghőbb kívánsága a mai napon teljesedésbe megy! Rózsika felfigyelt, mert Szentiványi gróf, mint örömapa, elkezdett beszéni. Hangja remegett a meghatottságtól. — Kedves lányom, — kezdte beszédét csaknem könnyezve, — elérkezett a nagy pillanat, amelyben elhagyod az apai házat. íme, elhoztam szived választottját, azt a férfit akire magadat és az egész jövődet bízni fogod. Nagy dolog ez, de mégis fölötte könnyű akkor, mikor megvan a kölcsönös szeretet, rokonérzés nyugodt lélekkel, örömteljes szívvel teszem kezedet az övébe, mert nálánál jobb, nemesebb és jellemesebb férfit keresve sem találhatnál. E pillanatban elveszted szivedet, de helyette egy másikat kapsz cserébe, mely érted dobog. Aladár ezen szavaknál alig észrevehetően összerázkódott. Géza gróf azonban nem vette észre és befejezte mondókáját. — És most, leányom, jöjj még egyszer keblemre! Búcsút veszel tőlem, mint apától, de nem örökre. Védszárnyaim alól egy másik férfinek, leendő férjednek védszárnyai alá adlak, ki pártolni fogja az apát és mindened lesz. Tehát ebben az utolsó pillanatban, mikor még az enyém vagy, rád akarom adni áldásomat. Reád és vőlegényedre. Ezt az apai áldást adom utravalóul, midőn kieveztek az élet nagy tengerére. Ez az áldás lesz a vezércsillag, mely nagy viharban is fényleni fog nektek. Géza gróf hangja megcsuklott, a meghatottság könnyei szivárogtak szemébe. Rózsika, ki rejtekében mindezt meghallotta, titkon szintén könnyezett, de magába fojtotta felindulását, nehogy elárulja magát. Ekkor a gróf felemelte kezét, a fiatal pár állást változtatott ... ( "»■ ■ Rózsika most megláthatta a vőlegényt. Magas, sugár alak volt, arca még a falnál is fehérebb. Hangja remegett, midőn megszólalt: — Legyen meg Isten akarata! Nyújtsa kajrt, Lola, lépjünk arra az útra, mely bennünket egy ismeretlen jövőbe vezet. Legyen úgy, amint az Isten rendelte! E pillanatban katasztrófa tört ki az ablakfülkében. A függönyön ideges vonaglás futott végig; úgy volt, mintha egy kívülről betörő fagyos léghuzam rázná meg felülről kezdve egészen le a földig. Egy megtört szívnek a jajfohásza tört ki ajkán, mint mikor a vadász golyója a halálra üldözött őznek a szivébe fúródik és a szegény pára megtört szemekkel összeroskad, azonképpen összeroskadt Rózsika is. Az utolsó gondolat, mely a szerencsétlen leány széttépett szivét betöltötte, az volt, hogy életboldogsága örökre megvan semmisítve. Azt hitté, hogy szive meghasad; vonagló ajkán még egyszer kinyomult egy név, mely eddig zene volt fülének, mely az élet viszontagságaiban reménye és erőssége, mely reá nézve a boldogság fogalma volt: Aladár! Akit olyan forrón szeretett, akibe minden reményét helyezte, akiben úgy bízott, mint az Istenben, az most egy másik nőt vezet az oltárhoz. Sem a jegyespár, sem pedig Szentiványi gróf nem hallották meg a megtört lélek feljajdulását. Sokkal jobban el voltak foglalva saját gondolataikkal és sokkal inkább állottak a nagy pillanat hatása alatt, semhogy az ablak felé ügyeltek volna. Senki sem sejtette, hogy az ablakfülke, ahol a beözönlő napsugarak enyelegve játszadoztak a függöny csipkéivel, egy megtört szívnek a sírboltja lett. Rózsika úgy érezte, hogy ebből a sírboltból nem jön ki többé élve. Lola pedig emelt fővel, büszke tudattal fűzte karját Aladáréba és szorosan hozzá simult, hogy el ne ragadhassák tőle. Mintha jelezni akarta volna ezzel, hogy nehéz harcot vívott érette és meg is kapta. Célját elérte. Most már senki el nem vitathatja őt. A második vetélytársnőt, ki a döntő pillanatban megjelent a küzdőtéren és igen veszélyesnek bizonyult, legyőzte és megfutamította. Ő lett a győztes. Most már szabad az ut, mely a boldogsághoz vezet. A felhő, amely oly sok gondot okozott neki, szétfoszlott, eltűnt és most csupa verőfény, csupa napsugár minden. Diadala teljes. Most már kettős grófi korona ékesíti fejét. Aladár Lolával a karján az ajtónak tartott. Lola érezte, hogy vőlegényének karja idegesen remeg, szivének görcsös vonaglását a karján érezte, melynek okát is tudta, de mit törődött ő most ezzel? ... — Meg vagy — gondolta magában és többé nem eresztelek el. Most még vonaglik a szived a fájdalomtól és lázong a boldogság ellen, mely az én oldalam mellett virul számodra, de nemsokára ebbe is beletörődsz. Szerelmem utoljára is meg fog részegíteni és karjaim között lassankint feledni fogod azt a másikat, akit egykor szerettél. Igen, ez a másik most már a. múlté. Már csak árnyék, élet nélkül. Üres képzelet, valóság nélkül. Boldogságomnak várkapuját ez ne mfogja többé megostromolni. Nem, ne msoha! Nagyon szomorú lenne, ha én ezt a férfit a szerelmem tüzével nem tudnám fölmelegiteni. Már az ajtóban voltak. Rózsika óriási erőfeszítéssel összeszedte magát, leküzdötte gyöngeségét és a függönyt szétvetve, még egyszer útjába akart állni a hűtlennek. Igen, meg kell tudnia, milyen szerencsétlenné tett egy emberi szivet. Utravalót akart neki adni. Oda akarta dobni saját megtört szivét. Ha van lelke, azon keresztülgázolva menjen az oltárhoz, majd akkor elválik, lesz-e bátorsága “igen”-t mondani? Lesz-e ereje egy megtört szív rohamjain fölépíteni a saját boldogságát? Lesz-e elég gonosz ahhoz, hogy Isten áldását kérje egy olyan frigyre, amely esküszegésből ered, bűnben fogantatott és alapjában véve silány, megvetésre méltó! Rejtekhelyéből előtört és kiáltani akart a távozó után: — Megállj, hűtlen, azzal a becstelen, ocsmány sziveddel Istennek oltárához ne merj járulni! Ámde ajkán elhalt a szó. Torka görcsösen összeszorult, képtelen volt csak egy hangot is kiadni magából. Ezalatt kiment a jegyespár és az ajtó becsukódott mögöttük. Rózsika rekedt kiáltással rohant utánuk, az ajtónál azonban egyszerre megállott és homlokához kapott. — Ez hát a jutalom, — rebegte, — hogy úgy szerettem őt, hogy úgy vágyódtam utána és annyit szenvedtem érette. Ezt kaptam hűségemért, ez a szerelmem jutalma. Görcsös zokogással térdre esett a pamlag előtt és ráhajtotta fejét. Egész teste vonaglott, attól lehetett vélni, hogy szörnyathal fájdalmában. Végre felemelkedett. Haját félresimitotta és hátra vetette fejét. Arca kísértetiesen halvány volt, komor láng égett szemében. — Nem, mondotta. — Egy lépést sem teszek többé utána, vagy érette. Sokkal büszkébb leszek, semhogy olyan férfi után epekedjek, aki hütlenül cserben hagyott. Igaza volt Delmontné asszonynak, mikor azt mondta, hogy a grófocskák és bárócskák egytől-egyig nem érnek semmit. Akkor azt hitte, hogy Aladár kivétel. Most átlátta, hogy Aladár is csak olyan, mint a többi, sőt talán rosszabb. Mások legalább nem tesznek házassági ígéretet, hanem mindjárt kezdetben sejtetik igazi szándékukat. Vesszünk hát fátyolt a múltra. Feledjük, hogy valaha szerettünk. Könnyű ezt mondani, de nehéz megtenni. Szive, mely sokáig abban a boldogító gondolatban ringatta magát, hogy egymáséi lesznek, nem tudott hamarosan ennek ellenkezőjével megbarátkozni. — Aladár, — mondotta. — Szivem közepébe döftél és megadtak neki a halálos döfést. Bár meg tudnék halni, akkor legalább mindennek vége lenne örökre. így azonban üres, megtört szívvel élni, óh, milyen iszonyú kin ez! Most már kihalt szivemből a hit, nincs többé igaz lélek ezen a világon. Rut, önérdek, haszonlesés, pénzvágy mozgatja az embereket . . . E pillanatban a külső szobából áthallatszott egy hang, a gróf hangja: — A csokrot a szobában felejtettük. Hamar fusson valaki érte! Mivel azonban szolga nem volt kéznél, őmaga tért viszsza, hogy magával vigye a menyasszonyi virágbokrétát. Rózsikát a szoba közepén találta kétségbeejtő állapotban és könnyázott arccal. Már az első találkozás alkalmával is mély rokonszenvet és jóindulatot érzett a leány iránt, aki leánya mellé első komornának lett rendelve, most pedig, hogy őt olyan kétségbeejtő állapotban találta, még jobban megesett rajta a szive. Megütközve nézett rá és izgatottan kérdezte: — Az Istenért, mit látok? Ön könnyezik? Rózsika kisaszszony, mikép lehet ez? Ön egészen magánkívül van! Mi történt? Mondja meg. Bántotta valaki? Hozzá sietett és megragadta kezét. Határtalan szívj óságában képtelen volt elviselni, hogy egyetlen leányának örömünnepén legyen valaki a házban, akinek bánata van, aki boldogtalannak érzi magát. — Mondja meg gyermekem, mi baja? — kérdezte ismételten. Rózsika azonban indulatos mozdulattal kirántotta kezét és rekedten kiáltotta: — Hagyjon engem! Mit törődnek velem? Kérem, önnek most egyéb dolga van, gróf ur! Engem csak hagyjon magamra és inkább siessen leánya után, vigye őt a templomba. A harangok ércnyelve már hívja önöket. Csak előre, előre! A harangok ércnyelve másnak halált hirdet. De mit törődnek önök azzal a másikkal? A sir már megnyílt az előtt a másik előtt, megölt szerelmével együtt beletehetmeti magát abba a nyitott sírba. De jaj lesz a hűtlennek, mert a sir egykor vissza fogja adni halottait. , * ' Géza gróf megrendülve nézett a szerencsétlen leányzóra. — Hirtelen megőrült, — szólt maga elé. — Józan ésszel senki sem beszél ily különöseket. Fennhangon pedig hozzá tette: — Úgy látszik, ön beteg! Tulcsigázott idegei betegágyba döntik önt. Rózsika úgyszólván rá sem hallgatott. A grófnak előbbi szavaiból azt vehette ki, hogy az itt felejtett virágcsokorért jött. Elment tehát az asztalhoz és elhozta. — Itt van a csokor, — szólt tompa hangon. — A kisaszszony itt felejtette. Ha szives lenne, azt a menyasszonynak átadni, nagyon örülnék. Milyen szépek és illatosak a virágok, kár, hogy olyan hamar el fognak hercadni. — Nem hozná ön, kisasszony, a csokrot? — Bocsánat, nem tehetem. — De mondja csak, kedvesem, mi lelte önt? Miért van úgy elkeseredve? — Van rá okom! — Igazán csodálkozom, hogy egyszerre ilyen hangon beszél. Mi történt itt? Olyan jó és szelíd volt, mikor szolgálatunkba lépett. Hogyan van az, hogy ennyire megvlátozott? — Van rá okom! — Nevezze meg az okokat! — Oh, mit törődnek önök ezzel! A gróf ezen nyakas beszéd hallatára összeráncolta szemöldökét. Amilyen meleg rokonérzéssel volt iránta eddig, olyan hideg lett most egyszerre. Átvette tőle a csokrot és igy szólt: — Kisasszony, nem értem önt! Mielőtt idejött, olyan szelíd és csendes volt, akár egy apáca. Most pedig olyan csodálatosan kihívó. Tudja meg, hogy ezt nem szeretem. Az én házamban szigorú alárendeltség a főszabály. Aki ez ellen vét, az nem tarthatja magát itt. Szíveskedjék ezt jól megszívlelni és ahhoz alkalmazni viselkedését és szavait! — Ez azt jelenti, hogy el leszek bocsátva, — gondolta Rózsika. — De vájjon lehet-e még maradásom ebben a házbané melyben olyan szörnyű csapást mértek szivemre? A gróf az ajtóból még egyszer visszajött. Már megbánta, hogy olyan kíméletlen volt a leány iránt, akivel valami különösnek kellett történnie, hogy ennyire ki van kelve magából. Ok nélkül ez nem lehet. Talán jogtalanság történt vele? Érzelmeiben talán meg lett bántva? Jó és igazságos lelkű ember létére igy nem távozhatott. Ahogy ismét a leányra nézett, megint csak Saroltára gondolt. Szenvedésében is milyen végtelenül hasonlít hozzá. Eszébe jutott az a boldogtalan óra, a végzetes virágcsokor, mely miatt az a nagy félreértés támadt közöttük, amiből két élet megsemmisülése következett. Most is van itt egy csokort és előtte áll egy nő, aki mindenben szakasztott mása Técsőy Saroltának. Egyszerre előtte állott az egész múlt, annak minden örömével és boldogságával. Eszébe jutott saját vőlegénysége, mely azonban hirtelen félbeszakadt és olyan szomorú véget ért. Akkoriban megsemmisített egy ártatlan életet, egy romlatlan szivet. Talán most is ugyanazt cselekszi? Ezen gondolat egyszerre gyökeres változást idézett elő benne. A Saroltára való visszaemlékezés egyszerre meglágyította őt és e pillanatban mindenről megfeledkezve, csak azon volt, hogy hibáját jóvá tegye. Nem nézhette megrendülés nélkül halálos szomorúságában ezt a leányt, aki őt oly élénken Saroltára emlékezteti. — Gyermekem, — mondotta egész megváltozott hangon, — most már nem emegyek el addig, mig nem mondja bánatának okát. Hogy valami mély szomorúság bántja szivét, azt szemeiből és egész arcából kiolvasom. Mondja meg nekem, mi bántja önt? Talán megsértette valaki? Talán nem úgy bántak kegyeddel, mint illik? Nevezze meg az illetőt és én példásan meg fogom őt büntetni. — Oh, nem, nem! — kiáltott Rózsika. — Senki sem bántott. — Leányom sem? — Oh, az legkevésbbé. Oly gyöngéd és szives volt irántam mindig, mint egy nővér. De kérem a gróf urat, ne kuttassa bánatom okát, úgy sem mondhatnám meg. — De kutatnom kell gyermekem, mert ha valaha, úgy éppen önnel szemben mintegy szent kötelességemnek tartom segíteni az ön baján és megvigasztalni önt, Rózsika kisasszony, úgy nézzen reám, mintha atyja lennék! Ugyebár, atyja előtt nem titkolná el bánatának igazi okát? Ne titkolja el hát én előttem sem! Itt a kezem, fogadja el, mert az a leghívebb baráti kéz! A gróf megfogta a leány kezét és az övében tartotta. Rózsikát ezen pillanatban valami ellenállhatatlan érzés vonzotta ezen lovagias férfihez, ki baráti jobbját nyújtotta neki, de azért határtalan szomorúságában mégsem képes segíteni rajta. Nem, nem! Itt talán még az Isten sem segíthet. A boldogtalan leány ezen gondolatnál keserves zokogásba tört ki. — Gyermekem, — szólt mélyen megrendülve a gróf. — Miért nem mondja meg nekem, miért sir? Mint atyai barátjának, bízvást megmondhatja. — Nem, nem, — válaszolt a leány csaknem hevesen és gyorsan összeszedve magát. — Nem tehetem. — De nagyon kérem, mondja meg! Nem látja, mennyire fáj nekem is az ön bánata? Hátha megvigasztalmatnám? — Az én sebemre nincs vigasz, uram! — Talán reménytelen szerelem? (Folytatjuk),
