Függetlenség, 1965 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1965-04-27 / 17. szám
B. OLDAL v ftnn v.tr.wws«o Thursday, April 27, 1965 KIRÁNDULÁS ROBINSON SZIGETÉRE VALPARAISO, Chile — Jöjjön velünk Robinson meseszép szigetére! Üdülés és romantika a Pacific gyöngyén !!” — vilognak a neonfényes mozgóreklám villanybetüi az utazási iroda homlokzatán, a Calle-Blanco lármás forgatagában, Valparaisóban. Chile egyik legnagyobb kikötővárosában. És ebben a hangzatos reklámigérgetésben még csak egy parányi füllentés sincs. Csakugyan beváltják Ígéretüket az állami hajózási vállalat idegenforgalmi propagandistái, amikor a Juan Fernandez szigetcsoportra hívogatják az érdeklődőket. A szigetcsoport három szigetének egyikén, a 18-ik század elejéig voltaképpen lakatlan Más Atierrán tették partra 1704-ben — 261 esztendővel ezelőtt — büntetésből az engedetlen Alexander Selkirk skót matrózt, Defoe angol iró világszerte ismert halhatatlan regényének, a Robinson Crusoe-nak valóságos hősét. Selkirk 1709-ig — 5 évig — élt a szigeten, és rabságából Roger Woods kapitány szabadította/ meg. Roger Woods beszámolt a kalandról az Englishman cimü folyóiratban és Defoe az egyszerű, száraz prózai beszámolónak költői kiszinezésével irta meg remekművét. Ez az irói alkotás ma is eleven frissességgel hat, vonzóerejét nem veszti el soha. Most tekintsünk be Robinson eredeti, valóságos szige-i tének mai környezetébe! Uticélunk mindössze 677 kilométerre van Valparaisótól nyugatra. Ez óceáni viszonylatban nem nagy távol ság, csakhogy az óceánnak ezen a tájékán a magas hullámok még a modern, erős gépezete, mély járatú hajót is könnyen megtáncoltatják, így negyvennyolc órán belül nemigen érhető el a Juan-Fernandez szigetcsoport. E szigetcsoport három szigetének legnagyobbika a 95 négyzetkilométer nagyságú Más Atierra, ahol a Robinson regény eredeti hőse élte fél évtizedig kényszerű remeteéletét. E sziget a vad széljárás, a nag,v hullámok és a sziklazátonyok miatt nehezen közelíthető meg. A szigetcsoportot 1653-ban fedezte föl Juan Fernandez kapitány. Valparaisóban nagy lelkesedéssel fogadták, de a megér i kezését követő néhány nap múlva boszorkányság gyanúja miatt börtönbe vetették. Csak nagy üggyel-bajjal tudott megszabadulni az inkvizíció karmaiból. Egyik nyugati felderítő kirándulásán bukkant rá az utóbb róla elnevezett szigetre. A Más Atierrán még hajózási támaszpontot is alapított, legalábbis átmenetileg: olyképpen, hogy néhány matrózát partra tette. Ellátta őket szaporítandó haszonállatokkal — kecskékkel, sertésekkel —, továbbá szerszámokkal és vetőmaggal. Ez volt Robinson szigetének első települése. Fernandez emberei azonban e kis gyai’matot csakhamar elhagyták. Hült helyükre kalózok fészkelték be magukat, é: ezek onnét indultak fosztogató útjukra a chilei meg a perui kikötőkbe. A spanyol kormányzat több alkalommal igyekezett kifüstölni a kalózfészket. A szigetre elvadult kutyákat telepitettek, azzal a szándékkal, hogy a kiéhezett állatok majd kiirtják a szabadon csellengő disznókat és kecskéket, és az igy hús hiján maradt kalózok is kivesznek. Csakhogy ez a próbálkozás csütörtököt mondott, a kecskék ugyanis vígan legeltek a völgyekben, és éppen a vérebek pusztultak ki réges-régen. Selkirk kalandjainak idején a sziget lakatlan volt, de a partra rakott regényhős nem az első és egyetlen “robinzonJ’-ja volt a Más Atierrának. 1661-ben Sharpa, a hírhedt kalózvezér menedéket keresve horgonyt vetett a Carjaval-öbölben. Néhány embere partra szállt. Ezalatt a kiállított őrszem egy spanyol hadigályát pillantott meg a látóhatáron. Sharpa sietve vitorlát bontott, de egy William nevű közép-amerikai indián matróz lemaradt a hajóról, és nyolc esztendeig remetéskedett a szigeten. Elvadult emberként bukkant az ügyeseb, találékonyabb Selkirk elé, azaz hogy a regénybeli Péntek leendő gazdája, Robinson elé. (így hát Robinson megtalált remetetársa, Péntek, szintén nem íróasztal mellett kiagyalt figura volt!) A 18-ik század első felében megint kalózok szállták meg a szigetet. Auson angol admirális oda menekült Valparaiso kifosztása után. Aztán kincskeresők lepték el a partjait, majd fegyencteleppé rendezték át. A chilei szabadságharc idején száműzött hazafiaknak is Robinson szigete lett a lakhelye, mig végül századunk elején néhány halász vagy inkább rákászcsalád vá lasztotta állandó lakóhelyéül. Voltaképpen e családok ivadékaiból tevődik össze a mai törzslakosság. A mindössze háromszáz lakosú kis település: San Juan Battista. A lakosság legfőbb foglalkozása és jövedelmi forrása a rákászat: a legértékesebb tengeri ráknak, a langusztának a fogása. Azaz, hogy a langusztát ott nemcsak kihalásszák, hanem úgynevezett rákkulturában mesterségesen is tenyésztik. A mesterséges tenyészetre azért van különösképpen szükség, mert ilyenforma egyszerre nagy tömegben tudják kifogni az azonos sulyuakat, egyszersmind azonos piaci értéküeket. A háromszáz lakos néhány családnak, az odavetődött és ott meggyökerezett rákász, halász pioníroknak a nevét viseli; Gonzales, Schiller, Van der Reith és Contrearas a visszatérő nevek a kis községben; hangzásuk szerint spanyol, portugál, német és flamand eredetűek. Csaknem az egész falu a partra csődül, amikor egy-egy kirándulóhajó érkezik. Egyszerű, nyilt, melegszívű emberek: készséggel szoktak segédkezni az utasszéállitó csónakok kikötésében, anélkül azonban, hogy pénzért tartanák a markukat. A falucska fölött a szinte fehér sziklafalon egy barlangsor tátong feketén. Keskeny ösvényen kapaszkodnak fel az odaérkező turisták egy alig három méter széles teraszra. Onnét nyílnak a “hazafiak barlangjai”. 1810-ben a spanyolok több száz chilei szabadságharcost deportáltak a szigetre. Ők vájták bele a vulkáni kőzetbe remetecelláikat, a lakásként használt üregeket. A vezető kanyargós ösvényen kalauzolja a vendégserei get arra a helyre, ahonnét — az ottani hagyomány szerint — Robinson naponta végigkémlelte a látóhatárt, vájjon nem közeleg-e valami hajó az elhagott sziget, felé. Minél magasabbra érnek a turisták, annál dusabbá, egzotikusabbá válik a növényzet. Végül pompás óriás páfrányok lombjainak hűvös homályos alagút jában haladnak. Háromnegyedórás mászás után hirtelen egy fennsíkon fenséges panoráma tárulkozik ki 500 méter magasságból. A vendégsereg alatt pálmaerdő lombjai hajladoznak zöldezüst csillogással a könnyű szélben. Jobbra vörös és kék hegygerincek kusza rajzolata. Balra erdők, virágos tarka lejtők csodálatosan ellentétes, mégis lenyűgözően harmonikus képe. És körös-körül az ultramarinkék, hatalmas óceán. A platón egy sziklába erősített, viharvert bronztábla hirdeti Alexander Selkirk — Robinson Crusoe — emlékét. Köves, zordon parton szokott véget érni a körséta. Nem messze a viztől a sziklafok oldalában egy barlang nyílására mutat ünnepélyesen az idegenvezető. — Itt élt Robinson! — mondja áhitatosan. A sétahajó utasai rendszerint két boldog napot szoktak eltölteni a csodálatos szigeten. Amikor megszólal a hajókürt és búcsút integetnek .a vendégszerető szigetlakóknak, sokaknak eszébe jut Defoe hősének, Robinsonnak a felkiáltása, midőn már a látóhatáron túl a tengerbe merült szigetének a képe: — Ó, drága szigetem, mit nem adnék, ha soha el nem hagytalak volna! SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS A kocsi belső üvegtábláját leeresztve, kikiáltott a kocsinak: — Iván, tarsd készen a fegyvereket! Úgy hiszem, nemsokára megkezdődik a harc! A lovak elkezdtek horkolni, ágaskodni, rugdalódzni. Rózsika ereiben elhült a vér — főkép, mikor már egész közelről hallatszott a farkasok félelmes üvöltése. — Itt is vannak már, — szólt most Szlatkin. Rózsika félve nézett ki az üvegajtón és egy szörnyeteg félelmesen villogó szemeit látta meg a sötétségben. — Szent Isten! Mi lesz belőlünk? — rebegte alig hallhatóan. Rózsika meg akart volna halni és most, hogy itt volt a jó alkalom visszariadt tőle. Ha a farkasok mindjárt az első napon, mikor kétségbeesése tetőpontján állott, támadtak volna rájuk, akkor talán közéjük dobta volna magát, hogy tépjék őt szét. Most azonban, mikor sorsába már belenyugodott, rettegett ettől a borzasztó halálnemtől. Farkasok által széttépetni? Nem, nem! Ez valami borzasztó lenne. Ilyen sorsot még legnagyobb ellenségének sem kívánna. Ebben a pillanatban még a herceget sem tartotta olyan rettenetesnek, mint eddig, sőt, most bízni kezdett benne, mint természetes védőjében. Bizalma annál erősebb lett, minél nyugodtabbnak látta őt. Szlatkin bátorsága csillapitólag hatott reá. Iván végre valahogy lecsillapította a lovakat, közéjük suhintott az ostorral, mire ezek úgy neki iramodtak, mint a szélvész. A farkasok utánuk. Számuk nőttön nőtt. Négyből egyszerre huszonnégy lett; úgy volt, mintha körülöttük megelevededett volna az erdő. A bestiák üvöltözve, fenekedve, hosszú nyelvüket vérszomjasán lógatva vették körül minden oldalról a kocsit. Egy hatalmas farkas, valamennyi között a legjobb futó, előre tört és az egyik lóra akarta magát vetni. Ekkor eldördült az első lövés. Iván ugyanis célba vette a hatalmas állatot és a golyó éppen koponyájába fúródott. A farkas szörnyű bődüléssel felfordult. Szokás szerint vagy hat farkas ráesett elesett társukra és marcangolni kezdték, éhségüket azzal csillapítva. Vagy tizen azonban újólag felkerekedtek és űzőbe vették a menekülőket. Számuk újra megnövekedett és Iván hátrakiáltott: — Lehetnek már vagy harmincán! Nem hiszem, hogy elv meneküljünk! — Lőjj, — parancsolta Szlatkin. Ezzel leeresztette a hintó üvegajtaját és ő is lőtt. Mindketten jó lövök voltak, mert mindegyik lövés egy-egy bestiának az életébe került. v‘ A megmaradtak nekiestek lelőtt társaiknak, miáltal a menekülők újabb előnyt nyertek. Csupa hab volt a két nemes állat és előrelátható volt, hogy előbb-utóbb belefáradnak. És a farkasok száma egyre nagyobb lett. A jó Isten tudja, honnét szedte magát össze ez a sok bestia! Az üvöltés hallatára az erdő legtávolabb részeiből is eljöttek a remélt prédára. Ekkor a kocsiban ülők egy hatalmas zökkenéstől egyszerre előre buktak. A következő pillanatban fél oldalára dűlt a kocsi. A lovak megállották. — Mi ez? — kiáltott a herceg és nyomban kihajolt az ablakon. Most látta, hogy a kocsi beleütközött egy kiálló fatuskóba, melyet nem lehetett látni a sötétségben. — Az ördögbe is, — mondotta. — Már most komoly a veszedelem! Ha harmincán, vagy annál is többen vannak a farkasok, akkor nem tudom, hogyan bánunk el velük. De védeni fogjuk magunkat, amennyire csak lehet. Rózsika bocsáss meg, hogy ilyen nagy veszélybe döntöttelek! Rózsika hallgatott, de azért ezen szavak jó hatással voltak lelkére. Csodálatos. Ha egy férfi, legyen az bármilyen elvetemedett, a veszély pillanatában bátor tud lenni, ezzel rokonszenvet, sőt csodálatot kelt maga iránt és ez az első lépés arra, hogy egy nő megbocsásson neki. A férfias erő és bátorság, soha sem téveszti el hatását a női szívre. — Csak maradjon nyugotan a kocsiban, — szólt a herceg. — Védeni fogom utolsó csepp véremig. Hé Iván! Most már saját bőrünkről van szó és azt egykönnyen nem engedjük át ezeknek a bestiáknak. Úgy vigyázz, hogy minden golyó egy-egy farkast találjon! Ezalatt a bestiák elérték őket. Rémes üvöltésük borzalmasan hangzott az erdőben. Csaholásuk a hátramaradt farkasokat is mind odacsalta. A veszély tetőpontját érte el. — Most legalább együtt vannak mind, — szólt a herceg hidegvérrel. — Iván, most kitégy ám magadért! Te jobbról fogod őket lövöldözni én balrpl. Vigyázz, hogy a lovakban kárt ne tehessenek! A döntő harc kezdetét vette. A lovak sem féltek már úgy a farkasoktól, mint a támadás első percében. A harc heve őket is magával ragtadta és a közelébb nyomuló farkasokat egy-egy jól irányzott rúgással leteritették. A két férfi bámulatos hidegvérrel és biztonsággal kezelte a fegyvert. Minden lövésük egy-egy bestiát tett ártalmatlanná. Végre úgy megritkultak a farkasok, hogy alik maradtak négyen a csatatéren és ezek is már csak a fogaikat csattogtatták, de közel nem mertek jönni. Iván most leszállóit a bakról, hogy az ostorhegyest kiszabadítsa a gyeplőszárból, mely lába körül csavarodott. Ennek láttára a farasok gyáván megfutamodtak. Vagy harminc farkas hevert szanaszét az utón, némelyik fülhasogató ordítást vitt véghez. Ez nyilván elrettentő példa volt a többieknek, mert ettől a perctől fogva a farkasok végképp elmaradoztak. Rózsika a küzdelem alatt csaknem eszét vesztvet, a kocsi belsejébe hanyatlott és bármennyire gyűlölte is eddig Szlatkint, most mégis imádkozott érette, hogy baja ne legyen. Mert ha Szatlin elesik, akkor ő is veszve van. Végre igy szólt hozzá a herceg: — Kedves Rózsika, a veszedelem elmúlt. A farkasok le vannak győzve! — Nem hallja, hogy mennyire ordítanak még mindig? — Ezek a sebesültek. Még jó, hogy igy ordítanak, mert ezzel elriasztják a többit. Most kiszállott ő is. Ivánnal aztán szemügyre vették a kocsit és látták, hogy a kerék eltörött. — Ezen én már nem segíthetek, -— szólt Iván. — Ide bognár kell. Rózsika látta, hogy a herceg kedvetlenül húzta össze szemöldökét. Nem volt ínyére, hogy be kell menni a legközelebbi faluba, ott bognár felől kérdezősködni és esetleg hosszabb ideig tartózkodni. Valószínűnek látszott, hogy kénytelen lesz egy fogadót felkeresni és ott vesztegelni a kerék elkészültéig. De mit tehetett? A jelenlegi körülmények között nem volt más választása. A kereket kötelekkel valahogy összekötötték és lépésben tovább mentek. Két óra múlva kiértek az erdőből és gyertyafényt pillantottak meg a távolban. Iván úgy mondta, hogy az egy orosz falu, melyet meg is nevezett. Egy további félóra alatt el is érték. Ismerem ezt a falut, kegyelmes ur — mondá Iván. — Ha ismered ezt a falut, akkor mindennekelőtt vigyél bennünket a legelső vendégfogadóba. Aztán keresd fel a falu kovácsát, vagy bognárját és javíttasd meg a kocsit. Legyen rá gondod, hogy ne kelljen sokáig várakoznunk. Halvány reménysugár támadt fel Rózsika szivében. Végre legalább embereket fog látni. Ha nem is érti a nyelvüket, de talán mégis találkozni fog egy, aki helyzetét felismerve, megszánja őt. A fájdalom kifejezését mindenki megérti és az ő szemének bizonyára elég fájdalmas kifejezése lesz. A veszély elmúltával a szabadság utáni vágy újra egész nagyságában ébredt fel benne, főkép, midőn eszébe, jutott Aladár, aki börtönben sínylődik és talán vérpadra is hurcolják, ha valahonnan nem kap segítséget. Meg fogok szökni, — mormogta maga elé elszántan. — Igen, ha csak lehet, megvalósítom ezen szándékomat, ha mindjárt még nagyobb veszélyeknek teszem is ki magamat. Ha mindjárt egész Oroszországot át kell barangolnom, még sem maradok itt. Aladárt nem hagyom. Nagy Isten, elnyomottak védője, ártatlanok pártfogója, ne hagyj el engem! Ebben a pillanatban Rózsika összerázkódott a herceg tekintetétől, mely rajta nyugodott. Attól tartott, hogy ez a félelmes ember az ő átható tekintetével olvasni tud lelke mélyén és kiolvassa gondolatait. Talán ki is olvasta, mert gúnyos mosoly lengett ajka körül. Végre a kocsi bedöcögött a faluba és megállott egy ház előtt, mely csak valamivel volt különb a többinél. Ez volt a fogadó. Külseje nem volt éppen sokat Ígérő, vagy csábitó, de hát ilyen helyen ez is jó. El kell fogadni, ha más nincs. Iván leszállóit a kocsiról és zörgetett, mert sötét volt. Nagysokára előcsoszogott a korcsmáros, egy igazi, torzonborz, álmosszemü muszka, aki gyanakvó pillantásokat vetett az érkezőkre. A herceg se nézett rá valami nagy bizalommal, legjobban szeretett volna tovább menni, de nem volt más választása. — Kaphatunk szállást? — kérdezte a herceg. — Igen, atyuska, — válaszolta a korcsmáros olyan alázatosan süvegelve az érkezőt, mintha legalább is a cár állana előtte. — Mindjárt rendbe hozom a két vendégszobát. Visszatotygott a házba, hogy felköltse lányát. Rózsika hallotta is, mikor kiáltott: — Hé, Natalka, lányom! Öltözködjél fel azonnal. Vendégek vannak, finom vendégek, akik bizonyára itt hagynak egynéhány rubelt. Rózsika megkönnyebbülbe fohászkodott fel, midőn meghallotta, hogy a korcsmárosnak lánya is van. Ettől ő sokat várt. A női természet olyan, hogy csak a boldogságot irigyni társnőjétől, bajában azonban szívesen segít rajta. Irigység gyakorta van benne, de a szánalom sem hiányzik nála. Ha ez a lány megérti Rózsikét, akkor segíteni is fog rajta. És ő akkor ki lesz szabadítva a herceg kezéből. Csakhamar jött a korcsmáros és intett nekik, hogy kövessék őt. Szlatkin tehát karjára fűzte Rózsikét és indult vele a házba. ; ( A korcsmáros elől ment és világított nekik. A lámpa fénye mellett látni lehetett a nagyon silány és szegényes környe-. zetet. Egy nyikorgó, rozoga falépcsőn mentek fel az emeletre, ahol a vendégszobák voltak, fölötte szegényesen bebutorozva. Az egyik szobában alig volt valami, csak figyelmes körültekintéssel lehetett felfedezni egy rozoga asztalkát és egy vagy két ugyanilyen széket. Az ágyakat most hozták, az ágynemű meg nem igen kivántatta magát. Az ablak volt az első, amit Rózsika keresett a tekintetével. (Folytatjuk)
